Bolond, ki földre rogyvánfölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomkéntmozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszonys egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,mert ott az otthonok
fölött régóta már csaka perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhosa honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykora régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napoznaaz álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsökringnának meztelen,
és Fanni várna szőkéna rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassana lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,kiálts rám! s fölkelek!