Ayhan Gökhan interjúja Weiner Sennyey Tiborral

Ayhan Gökhan: Hosszú ideje foglalkozol Békássy Ferenc életművével. Hogy látod, sikerült a megillető helyre kerülnie, esetleg vannak még elmaradások?

Weiner Sennyey Tibor: Mit jelent a „megillető hely”? Nehéz kérdés ez, de nincs bennem semmilyen elégedetlenkedés, hiszen ha belegondolsz: három Békássy-kötetet jelentettünk meg az elmúlt tíz évben, melyek közül az utolsó a 2018-as Békássy Ferenc összes műve. Könyveink recepciója nagyon pozitív volt a meglehetősen megosztott magyar sajtóban, sőt Angliában is! Békássy szűkebb hazája, a vasiak és a zsennyeiek is magukénak érzik már őt, több rádióműsorban, tévéműsorban is beszélhettem róla. De számomra az egyik legfontosabb elismerés, hogy Grendel Lajos utolsó, nagy könyvében, A modern magyar irodalom történetében hosszasan és szeretettel írt Békássy Ferencről és munkánkról is. Amikor a 2019-es Könyvhéten kezembe vehettem könyvét, akkor természetesen büszke voltam és örültem. Különösen, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor bevittem Békássy írásait az egyetemen két nagy professzoromhoz, mondván, hogy én vele szeretnék foglalkozni, akkor, amíg az egyikük maximálisan támogatott, addig nagyon nagy megdöbbenésemre a másikuk megpróbált kirúgatni. Úgy gondolta, hogy ahogy én foglalkozom az irodalomtörténettel, az elfogadhatatlan. Sok baja volt, de különösen témaválasztásaimért neheztelt, Békássy és Hamvas fájt neki leginkább. Akkoriban ez engem mélyen megdöbbentett, ma már tudom, hogy ez volt a legjobb, ami velem történhetett. Egyrészt azóta – éppen a Hamvas-Lukács vita tanulmányozása során és a Hamvas-recepció és recepciótlanság belátása révén – megértettem a magyar szellem történetének mélységes megosztottságát, másrészt felfogtam, hogy a negatív mesterek is mesterek, csak éppen azzal, hogy akadályoznak, gáncsolnak, ártani próbálnak. Persze szívesebben gondolok vissza arra a professzoromra, aki kezdettől támogatott és segített ebben a hatalmas munkában: Szörényi Lászlóra – és mindazokra az áldott jó emberekre, akik végig támogattak a Békássy-ügyben –, mint arra, aki akadályozni próbált. Ma Szörényi Lászlót nevezem egyetemi mesteremnek, nála diplomáztam, máig öröm és megtiszteltetés, ha találkozhatok vele, könyveit olvashatom. De belátom, a másik professzor, aki megpróbált elgáncsolni pályám elején, nagyon is motivált arra, hogy bebizonyítsam: nem volt igaza. A múltkor találkoztam vele, és direkt figyeltem, milyen érzéseket vált ez ki bennem. Semmilyet. Mert ma már nem azért foglalkozom Békássy Ferenccel, hogy bárkinek is bebizonyítsak bármit, ám kezdeti motivációnak ez nagyon jó volt. Látom a helyét a magyar irodalom és történelem szövevényes hálózatában, azt is tudom, hogy mi volt az én szerepem ebben a történetben, s eljutottam oda, hogy a tudományos, filológiai munkát elvégeztem, nyugodtan átengedhetem írói, költői énemnek ezt a hatást, és mosolyogva rátekinthetek egy sokkal szélesebb horizontra.

AG: Miért olvasson valaki Békássy-verseket, ha olyan kortársait olvashatja, mint Karinthy Frigyes vagy Áprily Lajos? 

WST: Ők nem kijátszhatók egymás ellen. Az egyik költő nem feltétlenül jobb a másiknál, inkább csak más. Miért menjünk el Szombathelyre, ha jártunk Budapesten, vagy Erdélyben is már? Azért, mert Szombathely is hozzátartozik mindahhoz, amit magyarnak nevezünk, azért, mert ez a hazánk. És kétségtelenül Áprily és Karinthy mellett Békássy – és még számos magyar költő – hozzátartozik ahhoz, amit úgy hívunk, magyar irodalom. Sőt! Nem igazán érthetjük ma már meg a száz évvel ezelőtti boldog békeidőket, Európát, Angliát és Magyarországot, de különösen nem érthetjük meg az első világháborút, ha nem olvasunk Békássy Ferenctől semmit.

AG: Személy szerint mit jelent neked a zsennyei születésű költő?

WST: Sok lehetséges válasz van erre a kérdésre. A szerénytelen az, hogy mint Danténak Vergilius: kalauz a túlvilágon. A szerényebb az, hogy elmondhatatlanul sokat, mert tényleg én többet kaptam a Békássyval való elkötelezett és kitartó kutatásból és munkából, mint amennyit valaha neki és emlékének adhattam. Tanultam tőle.

AG: Tavaly Magyar Buddha címen tartottál előadássorozatot. Mi alapján választottad ki a témáid, hogyan fogadta a közönség, várható-e folytatás?

WST: Észrevettem, hogy a magyar szellem történetében csodálatosan követhető az, ahogy Buddha tanításai elérhetővé váltak magyarul. Kiválasztottam néhány fontosabb és számomra rendkívül szimpatikus hőst, akik ebben az óriási munkában részt vettek: Kőrösi Csoma Sándort, Stein Aurélt, Lénard Jenőt és Hamvas Bélát. Szorosan megvizsgáltam az egész életművüket, különös tekintettel a buddhizmussal kapcsolatos felfedezéseikre és észrevételeikre fókuszáltam. Rájöttem, hogy egy egészen sajátos Buddha-kép alakult ki a magyarságban, amely már Csomától kezdve szorosan összefüggött az őshazakutatással és a Kelet mítoszával, ezt neveztem el „magyar Buddhának”, amely kicsit olyan, mint amikor Jézust a különböző népek saját arcukra formálják. A Magyar Buddhaelőadásaimban, az azokból született esszéimben, és végül az azonos című könyvemben: ezt a hármas összefüggést (is) vizsgáltam: a Buddha-kép, az őshazakultusz és a Kelet-mítosza a magyar nyelvű közegben. Próbáltam prekoncepciómentesen és különösen bármiféle politikai szándék nélkül meglátni, mi az igazság. Utóbbiak, mármint a prekoncepciók és a politikai szándékok, igen gyakran rátelepednek a magyarság eredetének, és így önmeghatározásának (nem csak) tudományos meghatározására. Arra jutottam, hogy érdemesebb az előző korok nagy szellemeihez fordulnom, ha megnyugtatóan meg akarom válaszolni azokat a kérdéseket, amelyek máig megosztják a nemzetet. Kik vagyunk mi, magyarok? Honnan jöttünk? Mihez kezdünk mindezzel? És azt hiszem, sikerült ezekre a kérdésekre válaszokat találnom, igaz ezeket folyamatosan felülvizsgálom máig. Ugyanakkor az én válaszaim – melyek, mint mondottam, kutatásaim tükrében folyamatosan alakulnak – nem biztos, hogy sokak számára megfelelőek lennének, különösen azok számára nem, akiket a jelenlegi magyar közgondolkodás kötöttségei és saját előzetes elképzeléseik fogva tartanak.

AG: Könnyű meghúzni a határt filozófia és miszticizmus között, nincsenek összecsúszások, ha meg igen, az annyira nem is olyan nagy baj?

WST: Biztos vagy ebben? Vajon hol van az a határ, ahol Nietzsche filológusból filozófus lett? Amikor megírta a Mi, filológusok című értekezését, vagy amikor ráborult zokogva a lóra, amit mások ütöttek-vertek? Mi volt Kerényi Károly, filológus, vallástörténész, szellem-történész, vagy látnok, aki a legjobb tanácsokat adta C. G. Jungnak? Mi volt inkább Hamvas Béla: filológus, író, filozófus, műfordító, földműves, portás, vagy egészen egyszerűen egy normális ember? Szűkösek ezek a definícióink, s éppen így nagyon nehéz a legkomolyabb szellemeknél elválasztani filozófiát és miszticizmust. Mindkettőnek van azonban negatív konnotációja, vagyis a miszticizmus alatt valami ködös-homályos ábrándozást értenek sokan, míg a filozófia – különösen a filozofálás – alatt pedig legjobb esetben is csupán csak úri huncutságot. Ahogy a bölcsészettudományt sem tartja ma itt senki tudománynak, holott éppen a bölcsészek azok, akik az élet értelmét képesek újra és újra megtalálni és felmutatni a legkülönbözőbb dolgokban. Ez a feladatuk. A bölcsészet, a bölcselet az élet értelmének kutatása, feltárása és felmutatása. Néha csak egy versben, néha az emberi lélek rezdüléseiben, máskor a társadalom hullámzásaiban és van, hogy az egész létező világban. Bölcsész az, aki kérdez, rámutat kérdésével, ha kell, elbizonytalanít, ha kell, felráz, ha kell, válaszol. Mi, bölcsészek, Szókratész gyermekei vagyunk, az utolsók, akik még tudják, hogy az ember az élő lelkiismerettől ember, s ezt a lelkiismeretet folyton ébren kell tartani. Az éhes szellem a jó szellem. A kutató-kereső tudat az éber tudat. A nyugodt lélek pedig a ritka kegyelem állapota. Szélesebb horizontra nyitva: mi, élők, mind a hármas egység vagyunk: a test, a szellem és a lélek hármas egysége. A testünk a végesbe, a folytonos elmúlásba, a születéstől a halál felé halad, de test nélkül nem tudnánk ebben a valóságban hosszabban létezni. Szellemünk az, amellyel kapcsolódunk az emberiség nagy párbeszédéhez, s a szellemünk az, amely túlnyúlik testi létünkön. Lelkünk pedig, ez a láthatatlan és súlytalan, megfoghatatlan kis semmi, amivel a mindenhez és a végtelenhez kapcsolódunk, s amely az egész teremtés értelme és lényege. Mindannyiunkban van egy ilyen láthatatlan és súlytalan, megfoghatatlan kis semmi Isten, s ezzel az isteni énnel a lelkiismeretünk révén vagyunk párbeszédben. Mindannyian tudjuk, hogy mi az igazán jó és mi a nagyon rossz. Tudjuk, hogy nem szabad ölni, hazudni, lopni, csalni, tudjuk, hogy ez nem csak etika, hanem az isteni önvalónk ébrentartásának útja. Az az ember, aki igaz életet él, az igazsággal kerül kapcsolatba. A mindenben jelenlévő igazsággal. Ezt azonban nagyon kevesek képesek elfogadni ebben a kimozdult, válsággal terhelt világban. Még kevesebb ember van, akinek ezt el lehet mondani. Az emberek a megoldást kívül keresik, még mindig, holott ott van, mindenkiben legbelül. Mi ez? Filozófia vagy miszticizmus? Számomra egyik sem. Számomra életvitel.

AG: Hamarosan megjelenik a Hamvas Béla-köteted második kiadása. Módosítottál utólag a szövegen, végeztél kiegészítéseket?

WST: Igen. A könyvnek lett egy új, nagyszerű szerkesztője, Stenszky Cecília, aki elég sok finom változtatást javasolt, jogosan. Továbbá beleraktuk azoknak az előadásoknak az esszéváltozatát, amelyeket az első kiadás óta tartottam. Mint például a Hamvas Béla és a képzőművészet, különös tekintettel Vajda Lajos mítoszára, amiről a szentendrei Ferenczy Múzeumban beszéltem a Vajda-konferencián, a Hamvas Béla és a kereszténység, amiről az Ars Sacra fesztiválon beszéltem a Fasori Evangélikus Templomban, és a Hamvas Béla fügefája, amit Korculán találtunk meg. Illetve azóta több fontos levelet is találtunk még a Weöres–Hamvas barátság viszonyában, ezeket az újabb eredményeket is felvettem az új kötetbe. Nem mellesleg a könyv mögé kiadóként beállt a Magyar PEN Club, és az egész könyvet újratördelte Szarka Fedor Guido barátom és alkotótársam, így egy nagyon igényes és szép könyv fog születni remélhetőleg. Úgyhogy a második kiadás, mind belbecsben, mind külcsínben több és jobb lesz, mint az első. De persze kellett az első kiadás sikere, hogy eddig eljussunk. Hálával és köszönettel tartozok mindenkinek, aki ebben a könyvben, bármelyik kiadásnál egy kicsit is segített, és csak remélhetem, hogy elérjük az értő olvasókat, és a könyv Hamvas szelleméhez méltó lesz.

AG: Egy ideje a fővárostól távol, Szentendrén, a természethez közel élsz. Tiltakozás a fogyasztói társadalom és az elszemélytelenedés ellen a kivonulás?

WST: Nem tiltakozás, hanem józan megfontolás. Mindig is szerettem a természetet, az erdőt, a kertet, az állatokat és mindenki másnak is csak javasolni tudom, hogy húzzon vidékre. Persze Budapest csodálatos város, hét évig éltem a szívében, nagyon szeretem, de szerintem hosszútávon jelenleg sajnos élhetetlen. Őszintén remélem, hogy ez változni fog, ám ehhez az áhított változáshoz nagyon sok együttműködésre, áldozatra és belátásra lenne szükség a magyar társadalom és a budapestiek részéről, mely kiemelkedő kvalitások jeleit e közösség ritkán adta. Mindezek ellenére Magyországon lehet minőségi munkát végezni és szép életet élni, a fővárosban és vidéken is, csak szorgalom és lehetőség legyen hozzá. A szorgalom az egyéni felelősség, a lehetőséget a közösségnek kell megteremtenie. Nekünk az a dolgunk, hogy építsünk sok-sok otthont a hazában, a hazának pedig az, hogy ezt az alkotómunkát, ha lehet, ne akadályozza, hanem inkább engedje, vagy akár segítse.