Bevezetés

Történt egyszer, hogy – nem tudni mi okból – megkésett az esti szél. Talán jól érezte magát a vízililiomok levelei alatt, vagy éppen elaludt a fűzfák sárga barkáin, mindenesetre elkésve teljesítette kötelességét. Mert hiszen időtlen idők óta neki kell figyelmeztetnie a lápvilág népét arra, hogy a nádak között, fekete subájában ballag már az alkony. Így aztán a kövér legelőkön lakmározó csókák serege is későn kapott észbe: mire szárnyra kerekedtek, köröskörül lángolt már a naplemente. A legvénebb csóka került az élre, serényen vezette lármás csapatát. Iparkodtak, mert messze volt még a villámsújtotta öreg nyárfa, amely szállóhelyül szolgált nekik. Persze jól ismerték az utat. Elhagyták a szelíd sármelléki dombokat, a zalavári gémeskutakat, mígnem csupán ezer meg ezer holdnyi nádrengeteg zúgott, hullámzott alattuk. A vén csóka ekkor kettőt-hármat rikkantott, ami azt jelentette: „Most érkezünk a nádtenger lakatlan szigetére, itt kissé megpihenünk.” De a kiáltozás hirtelen a torkukon akadt, evezőtollaik közt zizegett a levegő, amint felcsaptak a magasba, ahol aztán forgó tölcsért alkotva kavargott a fekete madarak riadt serege. Mindenki tudta a nádasban: szokatlan dolgot észlel a csapat.

Odalenn a mélyben, ahol máskor közös vacokban fészkelt a Magány és a Csend, ahol eddig napszállta után csak a holdfény ingerkedett a sötétséggel a mocsári köd fátylában, idegen fényforrás égett. A vén csóka bátran lejjebb ereszkedett, aztán sietve továbbvezette népét. A csapongó denevér még hallotta, amint rekedten hátraszólt: „Sárga szemű lidérc telepedett a szigetre!” A denevér persze jobban ismerte a sötétség birodalmát, közelebb pillangózott az ismeretlen fényhez. Akkor aztán kiderült: nádfedelű kunyhó alatt meglapulva petróleumlámpás virraszt az éjszakában. A fehérre meszelt falon csillogó műszerek sorakoznak, ősz hajú Dini apó gyufaszálat lobbant és sorolja: „A légnyomás emelkedik… csökken a relatív nedvesség… a harmatpont is kedvező… déli szél van odakünn.” Majd elhangzik a rendezői parancs: „Holnap forgatás lesz! Motorcsónak, három dereglye és öt lessátor a teljes felszereléssel! Két munkatárs félnapos váltással éjjel-nappal őrizni fogja a függőcinke fészkét!” Így ment ez négy esztendőn át gyöngyvirágtól – lombhullásig. Éltünk – maroknyi lelkes ember – a lakatlan szigeten, vályogházacskában, fabódéban, sátrakban, szabad ég alatt, vagy éppen – ki hogyan kedvelte – szúrós hálózsákban.

Ha visszaemlékezünk Kordáék világhírű nagy produkciójára, a Dzsungel könyvére, még ma is fájlalhatjuk, milyen halvány volt e nagyszerű filmben a szabad természet lehelete, milyen kevés a nem műtermifű, fa, virág és állat. Igen, ezértkellett esztendőkig filmeznünk a kis-balatoni nádrengeteg rejtelmes életét. Hiszen 5-6 órai vergődés kellett pusztán ahhoz, hogy egyáltalán a filmfelvételek helyére megérkezzünk. Cipekedtünk gyalog, kétkerekű műszerkocsin, ahol ökrök vontatták a széles talpú szekeret, aztán átrakodtunk hatalmas csónakokba, eveztünk a kék vizű Zala folyócskán, dorongokkal, fagörgőkkel átemeltük a csónakokat a magas töltéseken, s befurakodtunk keskeny lélekvesztőkkel a láptenger úttalan útjaira. Összehajolt felettünk a háromméteres náderdő, az ingovány lefékezte a csónakokat, és a munkatársak parancsot nem várva mezítelenül ugrottak a nyakig érő fekete mocsárlébe, ahol tekergő piócák ezrei rohamozták őket; de tolták a vízi járműveket lépésről lépésre, elesve és bukdácsolva, amíg csak meg nem közelítettük a nemes kócsagok emberszemtől rejtett tanyáját.

Emlékszel, Vona Pista, mikor avas nádkötegekkel kellett alapozni a süppedő latyakot, és úgy építettétek fel a 24 méter magas filmező tornyot? Heteken át, minden felhőtlen napon, hajnaltól estig odafenn lestük a fekete halrabló madarakat, és az egy hónapi keserves munka eredménye alig több másfél percnél a kész celluloidszalagon. Ha pedig az egész film nyersanyagának kockáit egyberaknám, a felhők fölé nyúló filmtekercs az Eiffel-toronynál százötvenszer magasabb volna. S ez az irdatlan mennyiségű film mind Farkas Zoltán ölébe hullott. A magyar filmművészet úttörője évtizedes rutinjával csiszolt formát adott forgatókönyvi adatunknak. Hát Lohr Feri, a hangmérnökünk, hogyan ázott bőrig? Fél nap alatt beevickéltek mázsás hangfelvevő műszereikkel a kanalasgémek elrejtett telepére, és mire begerjedtek a generátorok, jeges ár zúdult a nyakukba. De kitartottak fogvacogva, megmentették a nagy magnetofont, kivárták a vihart, s ezenfelül elhozták magukkal a furcsa őslakók még furcsább madárhangjait. Mindenkinek helyén volt a szíve! Hiszen amíg más filmeknél például a segédoperatőr krómozott stopperórát szorongat, addig nálunk Tóth Zsanó villámgyors keze vasvillát markolt, ha a verekedő bivalyok lehelete már az arcomba csapott. Nem volt hiány bátor munkatársakban. Ezt tapasztaltam a föld alá elásott acélszobácskában is, ahol filmgépemmel kuporogtam, míg fölöttem dübörgött a sötét barmok tűzvésztől őrjöngő csordája. Igen, alulról kellett fényképezni a hétmázsás testeket, mígnem váratlanul megfordult a szél, és a tüzes lég bevágott a földalatti kamrába. Ó, hogy rohantak a munkatársaim! Gereben Feri felvételvezető ugrott elsőnek, erős marka valósággal kiperdített a forró katlanból. Aztán később őt ragadta meg egy még erősebb marok: a halál. Munka közben, mellőlem dőlt ki. Az emlékét jelző kis kereszt egyre fakóbb lesz a filmen, de barát-munkatársai lelkében nem fog halványodni.

A nádi napok egyre múltak. Tűnő hangulatuk lassan eloszlik, mint tengeren a rózsaolaj cseppje. Ma már nem is tudom, Vincze Ottó szárnyaló filmzenéjét hallom-e, vagy a vörsi templom harangja szól a párás reggelen. Amíg más emberek vasárnaponként ünnepeltek, mi ekkor vívtuk harcainkat a rettenetes szúnyogokkal. Felhőnyi rajokban kínozták gyarló életünket; bebújtak a filmfelvevő gép keresőjébe, és fülünkbe hegedültek kibírhatatlanul magas szólamú dallamokat. Mígnem aztán megérkezett Svédországból egy nagy láda „dzsungel olaj”. A lappok használják ezt a tundrák moszkitói ellen. Felkentük. Viszketett a bőrünk, égette szemünket, izzadtunk a vastag réteg alatt. De elűzte a szúnyogokat! Néha akár másodpercekre is! Aztán visszajöttek és így kiáltottak: „Olajba főtt emberhús, ez aztán a jó falat!”

Majd megérkeztek a szélviharok. Bodzafára szerelt tábori telefonunkon árhullámról kaptunk hírt, és mire feleszméltünk, a Zala két partján futott a zavaros víz, eltépte csónakjainkat, zúzta kikötőnket. A vörsi nádas tóban sorra feldöntötte cölöpökre szerelt filmező sátrainkat, s a nagy fáradsággal odaszoktatott madarak hónapokra elvadultak. Studinka Laci felvételvezetőnk szemét is eltakarta, mikor a Keszthelyi-öbölben az erős hullámveréstől teljes hosszában hanyatt vágódott a Balaton vizébe épített nyolcemeletes tornyunk. Egy másik szeles éjszakán kigyulladt a raktársátrunk. Órákon át dühödten égett, odaveszett úgyszólván minden ruhaneműnk. A húszéves Tóth Mikinek reggelre egyetlen alsónadrágja maradt. Mégsem azt sajnálta. Kitartóan turkált a pernyehalomban, kihalászott egy összegörbült fémkeretet és fájdalmasan szólott: „Lám, ebben volt a kislány fényképe.”

Csak leírásokból ismerem a Belga Kongót, de ilyennek képzelem a mi mocsarunkat. Egyik munkatársunkat eszméletlenül találtuk a folyóparton. Az edzett legény napszúrást kapott a trópusi erejű napon, élet-halál közt lebegett a keszthelyi kórházban. A forró nedvesség valósággal elrágta műszereink fémtestét. Pedig ha elromlott a csónakunk motorja, végleg el voltunk vágva a világtól. A legközelebbi város csaknem 20 kilométerre volt tőlünk, és a sáros utak csónak nélkül járhatatlanok voltak. Mert a kis-balatoni sár is különleges ám! – Beleragad a méteres gumicsizma. A négykerék-meghajtású amerikai terepjáró dzsipünket – micsoda szégyen – igás tehenek mentették meg az elsüllyedéstől. Amíg az eső másutt talán aranyat ér, nálunk elmosta az aranyakat, nehezen szerzett produkciós filléreinket. Hiszen akkor nyilvánvalónak látszott: a pákászház feltöltésére öt kocsi föld is elegendő lesz – pénzünkből még ennyire futotta –, és mire hetek múlva befejeztük versenyfutásunkat a bibliai esővel, háromszáznegyven ökrös szekér agyagját nyelte el a feneketlen mocsár.

Az ilyen kényszerhelyzeteket persze kis konyhánk is megérezte. Tartós esőzéskor beállt az ínség. Érthetően szomorú volt hát az a reggel, amikor Tinike szakácsnőnk bejelentette: „Ágnes, a szelíd mosómedve az éjjel kilopta a bödönt a spejzból, felvitte a nyárfára és az utolsó kiló disznózsírt felkente a sárgarigófészekre.” De éjszaka más meglepetések is történtek: vad menyét öldöste le galambállományunkat, vagy éppen Szalay Feri tépte fel az ajtót: „Azonnal jöjjön, Zsuzsika gyártásvezető: kitört a nádból két bivalybika, feltépték a sorompót, elállták a vasúti síneket.” – Az egyik bivaly kihívóan megvárta a balatonszentgyörgyi motorvonatot. Persze nagy ívben az árokba repült. De Szalay büszkén közölte másnap: „A bikának kutya baja, de a motorvonatot egy óráig tatarozták.”

Igen, a gyártásvezető és segédrendező… Hatmillió forintos gazdálkodás, négy év szervezőmunkája terheli a vállát. Mert sok múlik a jó előkészítésen. A megjelölt hegycsúcs fölé például ő varázsolja a nagy helikoptert és a vizesárokban kucorogva ő továbbítja a jelet a rádiós tisztnek, hogy mire a filmgépen felemelem a kisujjamat, abban a pillanatban zuhanni kezdjen a távolból irányított repülőgép. Jóban-rosszban velem volt, hányattatott életű esztendők segítőtársaként. Mégis, beszéljünk róla minél kevesebbet, mert hiszen a feleségem.

Aztán újabb tavaszok és nyarak jöttek. Most már megjelentek a cimborák, és nap mint nap okos szemű kutyák fülelték a felvevőgép megindulását. Vadon fogott királytigrist néhány hét alatt átugratni a cirkuszi tüzes karikán: nem különös mutatvány. De élénk, fiatal kutyákat rávenni arra, hogy a forgatókönyv cselekményei szerint éljék életüket, hogy élményeiket filmezőgéppel engedjék követni és megörökíteni: ehhez nagymester kellett. Szigethy Kálmán volt a kutyák professzora. Az ő érdeme, hogy négy év alatt szőrszála sem görbült a kutyáknak, veszélyes felvételeiknek nem volt áldozata. Az állati lélek – készakarva használom e homályos fogalmat – távolról sem reflexek komplexuma, hanem inkább ismeretlen kürtő. Minél mélyebbre hatolunk, annál szélesebb az átmérője, nehezebb a felmérhetősége. Szigethy állatpszichiáter, aki megértő türelemmel, az emberi értelem fényével iparkodott belevilágítani a szűk kis állatkoponyák derengő belsejébe, és ostorcsapás nélkül olyan helyzetekbe hozta kedvenceit, hogy azok minden esetben kedvére tettek a szigorú filmrendezőnek. Szabó Kálmán bácsi volt a kutyák tanulmányi felügyelője. Tanári noteszában most nebulók helyett kutyáknak osztogatta a kalkulusokat. Pedáns írásaiból mindenkor megtudhattuk, hogy a magyar vizsla távolugrásból ötösre áll, kitűnő az úszásból is, jó az ásási technikája, de magaviselete nem érdemli a kitüntető jegyet, mert – szerinte – nem kifogástalan a magánélete, minthogy éjjelente bejár Zalavárra udvarolni.

De Nimród, a madárszereplőnk sem panaszkodhatott Váradi Emilre, aki határtalan örömmel jelentette egy szép reggelen: „A vadászhéjánk az avas nád fölött megfogta az első fácánzsákmányát… csak meg ne tudja a Keszthelyi Erdőgazdaság…” Pedig megtudhatta volna, hiszen munkánkat ők is két kézzel támogatták.

Köszönetet mondok a Film-főigazgatóságnak, amely áldozatkészen tűrte, hogy négy évig a zsebében kotorásszunk, köszönetet mondok a Budapest Filmstúdió dolgozói közül azoknak, akik munkánk göröngyös hétköznapjait velünk megosztották, és köszönöm a Természetvédelmi Tanácsnak jó darabig tartó vendégszeretetét.

Ha pedig a kis-balatoni csókák serege egy deres alkonyaton ismét áthúz a lakatlan sziget fölött, így szól majd a rekedt hangú vezér: „Úgy látszik, elköltözött a lidérc.” Pedig a petróleumlámpák sárga fénye mégsem alszik el egészen, mert az emberi lélek egyik legszebb tulajdonsága, hogy közölni tudja élményeit. Kérem, engedjék meg, hogy e fehér vászonra most másfél órán át felidézzem Önöknek egy különös világ halkuló izenetét.

(Orpheusz Kiadó, 2018)