Augusztusban húsz éve, hogy elhunyt Gion Nándor. Az író sokkötetes életműkiadása folyamatban van, a legismertebb regények és novellafüzérek mellett megjelentek a kéziratban maradt szövegtöredékek csakúgy, mint a televízió, a filmgyár, a rádió, a színház számára készült dramatizált művei vagy a publicisztikái. Gion szellemi hagyatékáról, művei újraolvasásáról, személyes emlékekről Borbély László beszélgetett Pécsi Györgyi József Attila-díjas kritikussal, az MMA levelező tagjával.

Borbély László: A rendkívül szép kivitelű köteteket összeállító Kurcz Ádám István szerkesztő a teljességre törekszik. Került elő Gion Nándornak olyan írása, amely némiképpen módosítja vagy tovább árnyalja a szépirodalmi kánonban kialakult képet róla?

Pécsi Györgyi: Az életmű ezekkel a pótkötetekkel majd ötezer oldalra bővült. Most végre tényleg egybeláthatjuk a teljes életművet – nem gondoltuk, hogy ennyire hatalmas! Úgy sejtem, hogy főleg a kilencvenes években írt munkáinak az újraolvasása árnyalhatja a róla kialakult képet. 

BL: Gion életművéről Gerold László és Elek Tibor is írt könyvet, emellett számos tanulmány és előadás fűződik a nevedhez. Időszerű vagy indokolt lehet egy friss Gion monográfia megírása?

PGy: Ebben egészen biztos vagyok. Mindkét monográfia 2009-es, azóta nemcsak fontos elemzések, de Árpás Károly, Horváth Futó Hargita, Kurcz Ádám monografikus könyvei is megjelentek, fölleltározták a valóság és a mű összevillanásait, az életmű belső szövevényes világát. Azt hiszem, hogy a „kisebbségi író” jelentéskörét érdemes árnyalni. A kisebbségi író „modelljét” a romániai, erdélyi írók alapján képeztük meg. Magyar szempontból írtak, magyarokról, és a kisebbségi magyarság védelmében szólaltak meg. Gion minden műve valamiképpen többnemzetiségű – úgy értem, hogy mindig jelen vannak más nemzetek, nemzetiségek is. Hol természetesen belesimulva a hétköznapokba, hol robbanó feszültséget generálva. Ennek a többnemzetiségnek persze semmi köze a kilencvenes évek közép-európaiság divatjához, amikor Danilo Kiš és mások úgy hitték, hogy a térség nemzetei megtermékenyítő szimbiózisban élnek egymással, vagy mint Tőzsér Árpád remélte, hogy mindegyik nemzet egyszerre többsége és kisebbsége a másnak, tehát kiegyenlítődhetnek a feszültségek. Az egész gioni életmű arról szól, hogy ez nem működik. Általában sem, a délszláv világban meg különösen. Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban mondta ki, hogy nem lehet a transzilván ideát megvalósítani. Jugoszláviában a nemzetek együtt élése sokkal kiélezettebb, háborúkban, polgárháborúkban robban. Ma is feszült a szerb–horvát viszony, Koszovó meg az albán kérdés puskaporos hordó, veszedelmes indulatokkal.

BL: Gion számos interjúban elmesélte vagy megírta, miként hallgatta már gyerekfejjel a felnőttek gyakran tragédiába torkolló történeteit. A padlásukon talált ponyvaregényeket olvasva pedig rákapott a fordulatos, kalandos történetek ízére. Vajon honnét ered vagy kinek a hatására alakult ki az a készsége, hogy a szürke élethelyzeteket képes megszépíteni?

PGy: Gion Faulknert, Hemingwayt és Szerb Antalt említi, mint akik nagy hatással voltak rá. Ferdinandy György magyar García Márqueznek nevezi, azaz a kor erős stílusát, a mágikus realizmust is ki lehet mutatni műveiben. A ponyvaregényekből pedig azt szűrte le, hogy csak unalmas ne legyen! Az irodalmi hatások, iskolák kimutathatók, de legalább ennyire meghatározta íróságát egyfajta erkölcsi-lelki elköteleződés. Sokszor elmondta, azért ír, hogy elmesélje a szenttamásiak, vajdaságiak nagyon nehéz életét; ismerni kell az ő életüket is, és nem szabad feledni. A legfontosabb „mesefája” apai nagyanyja, a Latroknak is játszott tetralógiában gyönyörűen megörökített Rézi, illetve nagyapja, a regényfolyam másik főszereplője, Rojtos Gallai, ők meséltek régi szép meg szomorú történeteket. Rettenetes időket élt át a vajdasági, bácskai magyarság a második világháború végén, a túlélőket, tanukat hallgatásra kényszerítették, csak a szűk, családi kör örökítette át a „kommunikatív emlékezetet” (Assman). Gion már a korai írásaiba is becsempészi-csempészgeti a fájdalmas emlékeket, virágnyelven, kissé megszépítve, az ironikus pátosz és pátoszos irónia finom játékával: az öröm nem felhőtlen, és a még bírható fájdalom sem végzet – mert élni kellett, túl kellett élni.

BL: Írásaidban, előadásaidban is kihangsúlyozod, hogy a Latroknak is játszott című tetralógiát „a 20. század második felének egyik legnagyobb és legnagyszerűbb teljesítményének” tartod. A Rekviem Bácskáért című tanulmányodban nagyon szépen írod, hogy „fejfa és rekviem azok emlékére, akiket a történelem galádul kiiktatott: elüldözött németek, lemészárolt zsidók, magyarok emlékére.” Tudjuk, hogy Gion három évtizeden keresztül alkotta tetralógiává a bácskai falu lakóit tablószerűen ábrázoló négy regényét. Mivel magyarázható Gion írásművészetének kivételesen magával ragadó mivolta, túl azon, hogy történetekbe szőve elsőként meséli el, mi mindenen ment keresztül a magyarság a Délvidéken?  

PGy: Élnek az alakjai. A szereplő éppen csak megszólal, és ott, abban a pillanatban él! Egészen kivételesen erőteljes Gion alakteremtő képessége! Nagyon kevés magyar írót tudok említeni, akinél ennyire él az ember. Faulknerre hivatkozott, ha Faulkner egy megyéből tudott egész világot építeni, miért ne lehetne Szenttamásból, a szenttamási emberekből ugyanúgy világegészet teremteni. Nagyon ismerte, vagy talán otthonosabban mozgott a teremtett világban, mint a hétköznapiban, s talán ezért nem egyedi műveket írt, hanem egymáshoz kapcsolódó műfolyamokat. Azt mondta, nem tett mást, mint elmesélte, amit hallott, a valóságot írta mindig, kicsit kiszínezve, feldúsítva – mindegyik szereplőjének, történetének megvan a „földi mása”, éppen csak picit lebbentette a rögvalóság fölé, ahogy a nagy mesélők is.

BL: A fiatal főszereplőket felsorakoztató regényei közül a Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért címűt megfilmesítették. Látszólag ifjúsági regényekről van szó, de mondanivalójuk a felnőtt lét kegyetlenségeit, visszásságait is tükrözi, akárcsak Mándy Iván Csutak-történetei. Gion azért választotta elbeszélő nézőpontnak a gyermeki szemléletet, hogy ezáltal humanizálja a szülők, nagyszülők nyomorúságos, tragikus élethelyzeteit?

PGy: Nem hinném. Gion eredetileg tényleg az ifjúságnak szánta ezeket a regényeket, s talán még az Angyali vigasság novellafüzért is. Nagyon fontos volt számára, hogy a szenttamási, bácskai világról írjon, az akkori, ottani tizenévesek életéről – kalandos, fordulatos, érdekes történeteket, a klasszikus ifjúsági regények eszközeivel. A kamaszkor törvényei a világban mindenhol ugyanazok, de a fiatalok világa nem lehet nagyon más, mint a felnőtteké, abba nőnek bele, abban szocializálódnak, annak magatartásmodelljei, apaképei, értékei stb. határolják körül a létezésüket. Tudtak Goliotokról, valamennyit a felnőttek gonoszságáról, még gyilkos múltjukról is. Gion maga is észrevette, hogy túl sok a durvaság az ifjúsági regényeiben. Az utolsót, a Zongora a fehér kastélybólt például már feltételesen sem lehet ifjúságinak nevezni, noha eredetileg annak szánta.

BL: Gion Nándornak miért nem sikerült ugyanaz, mint Páskándi Gézának, hogy Magyarországra való áttelepülése után immár zavartalanul írhasson és továbbmesélje szülőföldjében gyökerező cselekményeit?

PGy: Szerintem talán Gion az egyetlen áttelepült író, aki tényleg folytatta a szülőföldje történetét, és végig is írta a teljes huszadik századot. Megírta a második világháború végi partizánbosszút, a népirtást (Mint a felszabadítók), a háború utáni másként sorspróbáló éveket, az „imperializmus láncos kutyája” titói korszakot (Aranyat talált) – ezek a múlt könyvei. A nyolcvanas évek végétől pedig a szinkron időt írja regényeiben: Jugoszlávia szétesésének kezdetét (Börtönről álmodom mostanában), a szerb–horvát háborút (Izsakhár), egészen Szarajevó ostromáig és a háború végégig (Fülek és fejek,filmforgatóköny). És ezt a nagytörténetet írja elbeszéléseiben is (Mint a felszabadítók), sőt az úgynevezett pesti novellákban is. Ez utóbbiak a „szétszóratás” írásai – Gionnal együtt északabb húzódtak hősei, Budapestre menekültek magyarok, bosnyákok, albánok, macedónok, csempészek, maffiózók, fegyverkereskedők, akik persze nem nem a belváros szalonjaiba léptek be, hanem a pesti periférián – kínai kereskedők, magyar prostituáltak, fél-alvilági alakok közt – próbáltak túlélni. Teljes a történet.

BL: Néhány barátot leszámítva, mintha nem találta volna meg a helyét a magyarországi irodalmi életben, folyóiratoknál vagy szerkesztőségekben, de a színházakban sem, holott népszerűsége csúcsán állt. Aligha kellett bemutatkoznia bárhol is. Olvasták, szerették, ismerték. Az akkor forgatott portréfilmeken mégis áttűnik szomorúsága, csalódottsága.  

PGy: Korábban készült Budapestre költözni, állást és lakást ígértek neki, de mire ’93-ban tényleg átjött, az ígéretek elpárologtak. De nem ezért volt szomorú. Aki egy olyan világba születik bele, ahol csak a saját falujából kétezer embert középkori kínzásokat meghazudtoló kegyetlenséggel mészárolnak le, s akinek az édesapját a keresztbefűrészeléstől az utolsó pillanatban a szomszéd szerb pékmester rimánkodja ki a partizánoktól – és ezekről a dolgokról a délszláv háborúkig életveszélyes volt beszélni –, azt hiszem, lélektanilag megérthető, hogy soha nem lehet felszabadult társasági ember. Tito halála után a lefojtott feszültségek a kilencvenes években véres háború-sorozatba torkolltak, esztelen népirtásokkal, menekültáradatokkal, a mintegy hatszázezres jugó-magyarság is százötvenezer körülire csökkent, szétszóródott, ez sem adott okot a derűre.

Másrészt, mire szabadon, cenzúra, öncenzúra nélkül írhatott, megváltozott az író és az irodalom szerepe. Magyarán: eljelentéktelenedett, olvasók nélkül maradt – kései írásainak főhőse, M. H. J., Gion alteregója szerint – az író nem több, mint afféle magányos, simliskedő Don Quijote a társadalom perifériáján.

BL: Őrzöl személyes emlékeket az íróról, amelyet szívesen felidéznél az évforduló alkalmából?

PGy: Majd tíz éven át, júniusban egy-egy hétre vendégei voltunk a kecskeméti Forrás folyóiratnak. Nyolc-tíz határon túli és magyar-magyar írót hívott meg Füzi László főszerkesztő a Gemenci Tájvédelmi Körzethez tartozó Veránka kicsi szigetére. Esténként, amikor elment az utolsó hajó, s csak mi maradtunk, meg pár száz vaddisznó, őz, szarvas, kiültünk a Duna-partra, beszélgettünk, és sokat hallgattuk Nándort. Az utolsó közös táborunkat záró pohárköszöntőjén azt mondta, mindig nagyon jól érezte magát, mert egy héten át tudtunk úgy beszélgetni irodalomról, hogy senki nem mondott rosszat más íróról. A Makovecz-féle művészeti akadémiáról is azt mondta, hogy azért szeretett odajárni, mert ott senki nem piszkálta a másikat.

BL: Van olyan írása Gion Nándornak, amely különösen kedves számodra? Amelyiket újraolvasva a cselekmény atmoszférája kiragad hétköznapjainak káoszából?

PGy: Valami igazán derűsre gondoltál? Ilyen írása talán nincs is. A legderűsebben is ott bujkál valami mély szomorúság. Mostanában az életműkiadás pótköteteit olvasgatom, naplóit, töredékeit, vázlatait. Gion nemzetiségi, kisebbségi sérelmekről Jugoszláviában – intézményvezetőként sem tehette – nem nyilatkozott meg erőteljesen, és nem panaszkodott Pestre költözése után sem. De ezekben a naplókban, töredékekben nagyon mélyen vall kötődéséről, magyarságáról, a Kárpát-medencei magyarokért való aggódásáról – fájdalmasan gyönyörű kirajzolódik, hogy tulajdonképpen semmi más nem érdekelte a világból, csak a bácskai meg az egész Kárpát-medencei magyarság sorsa, élete.

Interjúnkhoz felhasznált képek forrása:

Pécsi Györgyi portréja és a Gion szülőházban készült fotók: MMA

Gion Nándor portréja: PIM