Lelkem sugarában – Földi vágy és égi szerelem Dsida Jenő költészetében
Részlet Kabán Annamária kötetéből
Angyali költő
A huszadik századi magyar líra kiemelkedő költőegyénisége, Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben, és 1938. június 7-én hunyt el Kolozsváron. Mindössze harmincegy évet élt. Rövid élete során szerkesztette a Pásztortűz című irodalmi folyóiratot, egy ideig versszerkesztője az Erdélyi Helikonnak, lektora az Erdélyi Szépmíves Céhnek, majd helyettes szerkesztője a Keleti Újságnak. Tagja a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, a Helikon írói közösségnek, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, tagja és elnöke az Erdélyi Katolikus Népszövetség egyetemi és főiskolai szakosztályának, az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapítóinak egyike, tagja, majd központi titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, titkára a romániai PEN Klub magyar tagozatának.
Első verseskötete Leselkedő magány címmel 1928-ban látott napvilágot, 1933-ban az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek sorozatában jelent meg második, Nagycsütörtök című kötete, harmadik, Angyalok citeráján című kötetének megjelenésekor már nem élt.
Vannak művészek, akik alkotásaikkal képesek olvasóikat, műveik szemlélőit a lélek legmagasabb régióiba is magukkal ragadni. Ilyen művész Dsida Jenő. Olvasója, aki Firenzében és egyebütt megcsodálhatta Fra Angelico híres festményeit, köztük a több változatban oly finom színekkel és vonásokkal ábrázolt angyali üdvözletet, rögtön érzi, hogy Dsida Jenő, az angyali költő lelki társa az angyali festőnek. „Ó merre száll az a langy dal / az a fényes mennyei angyal? / kinek lila szárnya ragyog / kinek én csak az árnya vagyok” − írja Dsida Merre száll? című versében. A madárként szárnyaló, a lelket magasba ragadó dal a lélek kegyelmi állapotának szülötte, megformálása a lélek fényűzése, amely épp olyan csoda, mint a mennyei fényességben tündöklő angyal. Egyben azt is sugallja, hogy befogadója is képes lehet a dal, a költészet szárnyán angyali, égi magasságokba emelkedni. Égi magasságokba emelő a Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riport csodálatos élethimnusza is, amely Assisi Szent Ferenc-i ihletettséggel zeng a természet- és emberszeretetről, az emberi hivatásról, és − akárcsak az Angyalok citeráján című versciklus darabjai, mint például a Chanson az őrangyalhoz, a Sainte Thérèse de Lisieux, a Vidám kínálgatás keresztényi lakomán vagy a Kánai menyegző − a földit a transzcendens távlatába vonja. „Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, / így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, / így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, / s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet”. A vers egy kora őszi séta történeteként indul, de a sétát kezdettől átszövi az emberi életút és az evangéliumi üdvösség útjának jelentéssíkja, amelyek a narratív szöveget hol játékosan moralizáló tankölteménnyé, hol himnusszá, hol pedig ars poeticává avatják. A verses „riport” hősei a fiatalság örömmámorával szökkennek át a léten, s a „gyémántporral teleszórt levegőben”, „felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedűk víg / hangjai mellett”, „vakító / angyali őrség kettős sorfala közt” érkeznek az „örök isteni Felség” színe elé.
Motivikusan és hangulatában folytatója ennek a versnek a Miért borultak le az angyalok Viola előtt, amelynek nyáralkonyi „csodálatos történetében” angyalok sokasága siet a hősnő megsegítésére: „jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal, / víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes, / ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer, / föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer.” A külváros poros útján ég és föld, mennyei és földi egybeolvad: „Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnók: / mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja”, „mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por, / sürü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába, / mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és / mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja”. A Február, esti hat óra is művészi átéltséggel festi a földön túli világ fényét, harmóniáját: „ultraviola völgyben, hol a távoli térség / egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség, / ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága / hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága, / ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve / madarak szárnya terped – s bő, halványkék mezekbe / öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal / arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal”. A két világ egybetartozását sugallja Dsida önéletrajzi ciklusának A pántos kapukon túl című darabja, amelyben a költő ámulva érkezik a „holtak falujába”, ahol korábban eltávozott példaképei fogadják: „A Cassiopeián robog a gyors át / s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem. / Az állomáson, mely meszelt, parányi, / Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.” A Tükör előttcímű versciklus, amelyhez a fenti sorok is tartoznak, Dsida utolsó alkotásainak egyike. Több hónapig tartó betegsége végső napjaiban, 1938. június legelején dolgozott befejező részének revízióján az Erdélyi Helikon számára.
Alig volt huszonnyolc éves a költő, amikor megírta Sírfeliratát, amely a kolozsvári Házsongárdi temető Dsida-kriptájának homlokzatán (és néhány éve a Tokaji Írótábor emlékfalán is) olvasható: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” A Sírfelirat záró sorában áttételesen megidézett nem romló arc a Merre száll? című dal „fényes mennyei angyalának” arcával villan egybe.
(Orpheusz Kiadó, 2022)