Haklik Norbert írása Irena Brežná A hálátlan idegen című regényéről

Elkerülhetetlenül Márai Halotti beszédének sokszor idézett sorát – „A csákány koppan és lehullnevedről az ékezet“ – juttatja a magyar olvasó eszébe a Svájcban élő, németül alkotó szlovák írónő, Irena Brežná A hálátlan idegen című regényének felütése. A regénykezdő jelenetben ugyanis svájci hivatalnokok csákánycsapásai tüntetnek el mindent, ami a főszereplő nevét szlovákká tette: „A laktanyában egy beszédhibás százados hallgatott ki bennünket. Raccsolt, nem tudta kimondani rendesen a ž, ľ, ť, dž, ň és a cirkumflexes ô hangot. Helytelenül ejtette ki a nevünket, szinte magamra sem ismertem. Felírta egy formanyomtatványra, és megfosztotta minden díszes szárnyacskától és háztetőtől.

–Ilyen cicomára itt nem lesz szükség.

Áthúzta a kedvenc nőinév-végződésemet, apám és bátyám vezetéknevével ruházott fel. Mindketten ott ültek némán, és hagyták, hogy megtörténjen ez a csonkítás. Mihez kezdjek ezzel a kimért férfi vezetéknévvel? Kínomban vacogni kezdtem.“

A Svájcba az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően érkező család kihallgatásáról szóló jelenet tragikomikuma akkor fokozódik a végletekig, amikor a tiszt, megelőlegezve az elvárt választ, arról faggatja a menekült családot, azért szöktek-e át nyugatra, mert ott „szólás- és véleménynyilvánítási szabadság van“, majd azzal zárja le az új jövevények befogadhatóságáról dönteni hivatott beszélgetést: ha a kislány „egy jobb világban hisz“, akkor náluk „jó helyen jár“.

Ezzel a nyitánnyal indul Irena Brežná A hálátlan idegen című regénye, amely – bár bevándorló írta, éppen a német nyelv briliáns használatának okán – 2012-ben elnyerte a Svájci Konföderáció Irodalmi Díját, ám egyúttal a helyi szélsőjobb párt kaktuszdíját is kiérdemelte. Az, hogy a regény ennyire eltérő előjelű reakciókat váltott ki az olvasóközönségből, nem meglepő. A hálátlan idegen ugyanis hálátlan könyv – abban az értelemben legalábbis, hogy nem a meghunyászkodó, feltételek nélkül a többséghez idomulni vágyó alázatosság hangján szól a bevándorlók élethelyzetéről, hanem kíméletlen iróniával, egyszersmind visszafogott, precíz drámaisággal mutat rá a többség és az újonnan jöttek értékrendjének különbségeire és összeegyeztethetetlenségére.

Brežná kötete– amely magyarul a 2018-as Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg, Vályi Horváth Erika svájciasan pontos fordításában – identitásregény. Annak a krónikája, hogyan keresi útját a gyermekként Svájcba érkezett főszereplő a különféle emigráns életstratégiák között, mígnem végül eljut oda, hogy eredeti identitását megtartva sikerül beilleszkednie a többségi társadalomba. A regény egyik síkja ennek az útnak az állomásait mutatja be, rövidre szabott, ám dramaturgiai szempontból annál jelentőségteljesebb epizódokban, egészen a kezdeti időktől fogva, amikor az elbeszélő szintén Csehszlovákiából érkezett barátnőjével, Marával próbálja feltérképezni az új haza íratlan szabályrendszerét – többek között azt, hogy „a jó érzéseket itt elpalástolják, és partizánként csendesen rejtegetik“, hogy a befogadó nép kultúrájában az érzelmesség az önkontroll hiányával és az illetlenséggel azonos, és hogy a célirányos gyakorlatiasság az elvárás.

A Brežná-regény pár oldalas epizódjai mind a kultúrsokk látleletei. Annak a folyamatnak az állomásait mutatják be, amelynek során a főszereplő lépésről lépésre – többnyire a saját kárán tanulva – tudatosítja magában a hátrahagyott társadalom és az új haza gondolkodásmódjának, elvárásrendszerének különbségeit. Ez a tanulási folyamat befolyásolhatatlan ütemben erőszakolja magát az újonnan érkezőre, lévén, hogy a leghétköznapibb helyzetek is megteremthetik az eltérő szocializáció során elsajátított normák konfliktusát – kezdve a feltűnő öltözködés kerülendő voltától a magánjellegű találkozókra is érvényes pontosságfetisizmuson át a tisztaságmániáig, amelyet például ilyen jelenetekkel érzékeltet a szerző: „A hajam fürtökben a vállamra hullott, sűrű, göndör sörényemet reggelente, gyönyörre éhes tekintetek kereszttüzében, mindig az ablaknál fésülgettem. Csakhogy valaki összeszedte az udvaron a hajcsomót, az üzenetet vécépapírba csomagolta, és besüllyesztette a postaládánkba. Ez nem vagyon, csak szemét, amit le kell húzni a vécén. Egy szót sem írtak az üzenethez. Ez a pehelykönnyű csomag sokatmondó jelentéssel bírt, tényleg volt súlya. Nyomasztó nyugalom uralkodott mindenütt, itt még a gondosan összekötözött fekete szemeteszsák is csillogott. Már láttam, ahogy engem is eltakarítanak.“

A főszereplő-narrátor élettörténetéből felvillantott epizódok sorozatába ékelődnek azok a mikrotörténetek, amelyekkel Brežná főhőse fordítói munkája során szembesül. E párbeszédközpontú jelenetek helyszíne lehet az orvosi rendelő, a pszichiátria, vagy éppen a bíróság is – és ezek a közjátékok kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy a szerző újra meg újra kilépjen az önéletrajziság fősodrából, szélesítsen a százegynéhány oldalas regény merítésén, és a lehetséges bevándorló-sorsok leltárává bővítse a szöveget. A regény eme második síkja mindemellett a kényszerű, nem mindig fenntartható kívülállóság pozíciójába tuszkolja a narrátort, aki a szöveghű fordítás kötelme – elvégre „a szándékosan elferdített tolmácsolásért több éves szabadságvesztés jár“ –, valamint önnön lelkiismerete között őrlődik, főleg az olyan helyzetekben, amelyekben a bevándorló és az őshonos svájci hallgató eltérő kulturális háttere elkerülhetetlenül félreértésekhez vezet. A fordító helyzete így óhatatlanul belső konfiktusokkal és frusztrációval jár – elég talán csak azt a példát említeni, amelyben a pszichológus azt állapítja meg a beilleszkedési zavarokkal küzdő iskolásfiú anyjáról, hogy „túlságosan gondoskodó“, miközben a narrátor-főhős a kívülálló helyzetét feladva próbálja megértetni a lélekgyógyásszal, „anya és fia kapcsolata nagyon szoros az ő kultúrájában, szinte közelibb, mint a házastársi viszony.“

A kulturális meghatározottság különbségeit tudomásul venni képtelen, párhuzamos monológok tárházaként szolgál a Brežná-regény eme második síkja, s egyszersmind rámutat a nyugat-európai befogadáskultúra legnagyobb ellentmondására is – arra, hogy a többségi társadalom gyakran nem integrálni próbál, hanem a teljes asszimilációt várja el az újonnan érkezettektől a „jobb világba“ való betagozódás lehetőségéért cserébe. Brežná diagnózisa szerint a többségi társadalom valóban mindenkit hajlandó befogadni, bőrszíntől, vallástól és származástól függetlenül, amennyiben minden élethelyzetben száz százalékig a helyi társadalom szokásrendjének megfelelően viselkedik – olyannyira, hogy az állampolgársági vizsgán akár bukással is járhat, ha valakiről kiderül: nem szólítja a nevén a szomszédasszonyt köszönéskor, ami ékes bizonyítéka annak, hogy „nem asszimilálódott megfelelőképpen“.

A Brežná-regény magyar kiadásának borítója vörös színnel, balra döntve szerepelteti a cím utolsó szavának kezdőbetűjét. Ez a tipográfiai furfang kiválóan adja vissza a német nyelvű eredeti kétértelműségét – elvégre a hálátlan idegen lehet a kritikai észrevételeit hangoztatni kész, a teljes kulturális önfeladásra nem hajlandó bevándorló, de akár az ország is, amelyet ismeretlenül új otthonául választott: az idegen, amely – legalábbis a Svájcban élő szlovák írónő művének tanúsága szerint – nem feltétlenül önzetlen nyitottságként, hanem inkább saját kulturális felsőbbrendűségét bizonyító, nárcisztikus, leereszkedő gesztusként gyakorolja a Willkommenskulturt. A hálátlan idegen szerzője egy olyan élethelyzetre reflektál, amely az utóbbi évtizedekben közép-európaiak százezrei számára vált közvetetlen tapasztalattá – közel fél évtizednyi emigráns-lét tapasztalatával a háta mögött, egy zseniálisan hálátlan könyvben, amely legalább annyira bölcs, mint amennyire szemtelen.

(Spolok Anima Társaság, 2018; fordította: Vályi Horváth Erika)