Öreg vadász volt, künn élt a vadonba,
sötét ökörvér volt az itala.
Bámulta a sikot, tengert borongva,
s bőgött a pusztán búsan, egymaga.

Majd kárhozottan sínylődött a hitvány
fogságba, nézte a bamba csőcselék.
Dobogva járkált a nagy vaskalitkán,
s a rácsba zúzta óriás fejét.

Hogy nincs menekvés már: belátta végre,
s akkor otthagyta a vizét, husát:
megölte az éhség s a szomjuság.

Ó szív, te forradalmas görcsbe sínylő,
ki sírva vergődsz a föld ketrecébe,
vajon miért nem mersz úgy tenni, mint ő?