Különös boldogság

Részlet Ferdinandy György könyvéből


Levél fiaimnak

Van néhány részlet, ami kikerülhetetlen. Kezdve azzal, hogy a családom – ha ugyan az én esetemben lehet családról beszélni – nem volt egy hagyományos família. Nagyfiam, Michel, Washington mellett él, lányom Abu-Dhabiban. Tőlem tíz-tízezer kilométerre, mert én itt húztam meg magam, a régi sashegyi házban, kettejük között, félúton.

Vince fiam is odaát él, a szigetvilágban. Jorgito pedig, a negyedik, két bátyja között, Floridában. Ő is félúton.

Azt szoktam mondani, hogy benépesítettem a földet. Úgy, ahogy erre a Biblia biztatott. Ám a valóság nem ilyen vidám. Mert én jó, ha évente egyszer viszontláthatom a fiaimat. Ha ugyan! Mert mind a négyet, egyszerre, még sosem láttam. Csak apránként: hol az egyiket és hol a másikat.

Aztán az is, hogy legalább ilyenkor meg kellene egymást értetnünk. Ők pedig három kontinensen élnek: rég elfelejtették a magyar szavakat.

Én, az apjuk, inkább már csak az anyanyelvemen tudom kifejezni magam. Azon is egyre nehezebben, az egymást követő kisebb-nagyobb infarktusok miatt. Hogy megértésék, ezt az üzenetemet is le kell majd fordítanom.

De hát, milyen apa az ilyen? Aki sem találkozni, sem szót érteni nem tud a gyerekeivel! Egy homeless? Egy hontalan? Egy száműzött, aki soha sem talált magának házat és hazát? Egy pária, aki itthon, a Sas-hegy lejtőin is mindvégig magányos és idegen maradt?

Huszonegy évesen kerültem ki a nagyvilágba, 1956 bukott forradalma után. Most, utólag, meg szokás szépíteni ezeket a napokat. Amikor elmesélem, én is amolyan szerencsefiának festem le magam. Egy napkeleti hódítónak, aki maga alá gyűrte az esetlen, az élhetetlen Nyugatot.

A valóság nem ez volt. A rajnaparti menekülttáborba január 13-án kerültem be, egy zimankós téli napon. Arra, hogy kimenjek, csak három hét után került sor, február 5-én, egészen pontosan. Addig – nem talált nekem cipőt a Vöröskereszt. Hetek múltak el, mire megismertem az első franciákat. Akkor sem egy családot, hanem valami jótékony egyesületet.

Pedig nagy reményekkel érkeztem én is. Egy szebb, szabadabb életet képzeltem magamnak a Vasfüggöny túloldalán. Még akkor is, amikor első tapasztalataim nem fedték ezeket a nagy várakozásokat.

Elterjedt a hír, hogy minket, magyar fiatalokat, már megfertőzött – mint mondták – a judeo-bolsevizmus. Vagyis hogy nem azok a hős fiúk vagyunk, akiket nagylelkűen befogadott a Nyugat.

Hát ebben, hogy mások voltunk, van valami igazság. A Lion’s klubok gyárosainak arról beszéltünk, hogy nálunk néhány napig a munkástanácsok kezében volt a hatalom. Emberarcú szocializmusról prédikáltunk. Az értelmetlen szabadság – írtam fel magamnak – nem jobb, mint a szabadság hiánya odaát, Keleten.

Még a lányok, akiket meghódítottam is csak préda voltak. Bizonyítékok arra, hogy milyen könnyűvérű a „művelt Nyugat”.

Amikor 1964-ben egy apró trópusi tanodába kerültem, mások, ötvenhatos társaim, már megcsinálták a szerencséjüket.

Hogy mindez önsorsrontás volt, azt is csak most, vénségemre gondolom. És hogy ebben – egész életemben a családom és a gyerekeim voltak a gyanútlan, az ártatlan áldozatok. Engem megmentett – megvédett – az írás, ez a monománia. De az ő számukra nem létezett ilyen csodapirula.

Önsorsrontás! Lehet, hogy túlzok? Szerettem, kétségbeesetten, az életet. A talpalatnyi földet, a szülőföldemet. És szerettem a nyelvet. Az anyanyelvemet. Szerettem asszonyaimat, akik nem értették, hogy miért élünk napról-napra. Ideiglenesen. Hogy én életem minden percében hazakészülök.

És elszántan, fájdalmasan szerettem, akiknek ma, utolsó erőmmel, megírom ezt a levelet: a gyerekeimet.

(Magyar Napló, 2019)