Haklik Norbert írása Han Kang Nemes teremtmények című regényéről

Bár Észak-Korea és az ottani állapotok naponta szerepelnek a hírekben, az kevésbé köztudott, hogy a déli testvérország közelmúltja sem szeplőtlen, hanem feldolgozatlan traumáktól terhes. Történelmi léptékkel mérve ugyanis szinte tegnapelőttnek számít 1980, mely év tavaszán – mindössze nyolc esztendővel a szöuli olimpia előtt – a tizennyolc évig tartó katonai diktatúrából éppen csak kikecmergett Dél-Korea a demokratizálódás felé vezető út legsötétebb pillanatait élte meg. 1980 májusában ugyanis országszerte tömegdemonstrációkat tartottak, a sajtószabadság visszaállítását, reformokat, valamint a statárium visszavonását követelve, és e tömegmegmozdulásoknak – akárcsak Budapesten, szűk negyedszázaddal korábban – az egyetemisták és a diákság volt a motorja. A diáktüntetések a délnyugati országrész nagyvárosában, Kvangdzsuban tettek szert a legjelentősebb tömegtámogatottságra, amely hamarosan tragikus végkifejletbe torkollott. A sortüzek, valamint a felkelők és a katonaság közötti összecsapások a hivatalos adatok szerint is százhatvannyolc halálos áldozatot követeltek, de a nem hivatalos becslések ezer és kétezer fő közé teszik a vérengzés során, vagy azt követően eltűnt dél-koreaiak számát.

Han Kang ennek a tragikus, ám az általános jólétbe avanzsált Dél-Korea történelmi emlékezetéből kiszorult eseménysorozatot eleveníti fel Nemes teremtmények című regényében. A dél-koreai írónő – aki tavaly magyarul is megjelent művével, a Növényevővel a Man Booker International díjat is elnyerte – azáltal emelkedik felül a retrospektív tényfeltárás szintjén, hogy több résztvevő szemszögéből mutatja be ugyanazokat a történéseket. A regény hét fejezetének mindegyike más és más perspektívából – többek között a kivégzett fiú, egyik jóbarátja, valamint édesanyja, vagy éppen egy szamizdatozással megvádolt szerkesztő szemszögéből – idézi fel 1980 véráztatta tavaszát. Az elbeszélői pozícióhoz hasonlóan a narráció időpontja is fejezetről fejezetre változik – a fiú anyja például harminc év távlatából tekint vissza fiúgyermeke elvesztésének napjaira –, és ez alkalmat teremt arra, hogy Kang a túlélők által hordozott terhek súlyát is érzékeltesse, vagy bemutassa azt, hogyan került ő maga egyre közelebb a témához, milyen kutatások és személyes találkozások vezettek végül a kötet megírásához.

Az egyéni nézőpontok, valamint az egyidejűség és az utókor perspektívájának együttes használata által a Nemes teremtmények legalább annyira a személyes drámák könyve, mint a dokumentarista múltnyomozásé. Kang éppen a regény közepébe illesztett be egy nyúlfarknyi, Hópelyhek című alfejezetet, amelyben Unszukot, a szerkesztőt egy politikai tüntetésnek is beillő színházi darab nézőjeként látjuk, melynek visszatérő motívuma a „Nem temethettelek el, miután meghaltál, így az életem lett temetéssé” mondat. Ez a hangsúlyos helyen szerepeltetett közjáték világos Antigoné-párhuzam, s mintha Han Kang szerepét rokonítaná a szophoklészi hőssel, aki személyes küldetésként vállalta, hogy elérje: adassék meg a végtisztesség a temetetlen holtaknak. A koreai szerző könyve – efelől az írónő szemszögéből előadott utolsó fejezet, amely a kötet keletkezéstörténete is egyben, nem hagy kétséget – szintén az elmaradt gyászmunka pótlását vállalta fel. Az emlékezést azokra a fiatalokra, akik foglyul ejtésüket követően rövid végrendeletet írtak, a nevükkel és a címükkel, és az ingzsebükbe csúsztatták a papirost, hogy majd könnyebben lehessen azonosítani őket, s akik egyike így emlékezett vissza 1980 vérgőzös májusára: „Tudtuk, benne van a pakliban, hogy meghalunk, de személy szerint azt gondoltuk, hogy minden rendben lesz. Sejtettük, hogy vereség lesz a vége, de ugyanakkor úgy véltük, hogy valahogy csak túléljük. Nemcsak én álltam így hozzá a dologhoz, a legtöbben, és különösen a fiatalabbak, inkább reménykedtek, mintsem féltek attól, hogy mi fog történni. Fogalmunk sem volt, hogy a szóvivőnk még az előző nap külföldi újságírókkal találkozott, és kijelentette, hogy minden bizonnyal vereséget fogunk szenvedni. Azt mondta nekik, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy meg fogunk halni, de egyáltalán nem félünk a haláltól. Egy ilyen nemes meggyőződés túl van minden félelmen, de igazság szerint én egyáltalán nem voltam így vele.”

És hogy honnan való Han Kang regényének hangzatos címe? Nos, a koreai alkotmány egyik passzusa jellemzi az ország polgárait nemes teremtményekként, mely állítás szöges ellentétben áll azzal, ahogyan az állam allatvalóival Kvangdzsuban bánt harmincnyolc éve. Kang művének egyik legsúlyosabb, visszatérő alapkérdése – amellyel a közép-európai félmúlt is számtalan párhuzamot kínál – azt firtatja, hogyan értelmezhető az egyén viszonya egy olyan államhoz, amely képes volt több ütemben elkövetett vérengzéssel véget vetni az 1980-as diáktüntetéseknek. Vagy ahogyan a regény egyik legsúlyosabb mondata teszi fel a kérdést: „Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg?” Ez a kérdésfelvetés méginkább hangsúlyozza az abban rejlő cinizmust, hogy a vérengzések áldozatainak koporsóját nemzetiszín lobogóval letakarva ravataloztatták fel, és a koreai himnuszt énekeltették el a búcsúszertartás során az áldozatok gyászoló családtagjaival, amire a túlélők egyike a kínzásnál és az éheztetésnél is megalázóbb traumaként emlékezik, eképpen értelmezve a hatalom gesztusának üzenetét: „Megértetjük veletek, mennyire nevetséges, hogy pont ti lengettétek az ország zászlaját, és énekeltétek a himnuszt.”

Az a valóság, amelyet Han Kang második, nyelvünkön is hozzáférhető regényében dolgozott fel, a földrajzi-kulturális távolság dacára is számtalan kapcsolódási pontot kínál a közép-európai történelmi tapasztalatokkal, ráadásul Kiss Marcell munkájának köszönhetően magyarul is szépen szólnak a koreai szerző mondatai, amelyeket éppen visszafogottságuk vértez fel drámai erővel. Az egyetlen lehetséges kifogásolnivaló talán az lehet, hogy az angol változat fejezetcímeit, amelyek nagyban megkönnyítik a különböző elbeszélők és idősíkok beazonosítását, az utószóba száműzte a koreai eredetihez való hűség jegyében a műfordító, de annyi baj legyen – nem árt néha kissé megdolgoztatni az olvasót. Remélhetőleg a Jelenkor Kiadó megtartja jó szokását, és hamarosan újabb távol-keleti kortárs regényekkel teremt az ismerős egzotikumoktól nem ódzkodó olvasók számára alkalmat hasonló, aktív szellemi kalandozásra.

(Jelenkor, 2018; fordította Kiss Marcell)