Jön a tél

Egyre nagyobb lett a forgalom a madáretető körül. A szárnycsapásokat az időjárás sem zavarta. Csendesen hullt az eső. Innen, a csillagvizsgáló ablakából szinte úgy tűnt, mintha sírna az ég. A park fái tűrték a mosdatást, nem tiltakoztak az égi áldás ellen. Tekintetemmel követtem a cseppek útját az üvegen. Rideg, szomorú novemberi délután volt. Csendesedett, lassult az eső irama. Varjak rebbennek fel, és köröznek a fák csontvázai felett. Az egész kert olyan baljós volt, mint a hangulat, ami körülvett bennünket a túlfűtött irodában. Elnehezült rajtunk a délután, ebédidő után voltunk. Három óra múlt.

Bár nem volt jellemző valamennyiünkre a jóllakottság: az éhségtől kopogott a szemem, ettől éberebb voltam a többieknél, hiszen reggelire csak pár szelet mazsolás kalácsot faltam be kedvenc teakeverékemmel lehörpintve, ebédelni pedig nem volt kedvem. Ekkor toppant be a főnök váratlanul, hogy sürgősen összehívja a tanácsot. Kapkodta a levegőt, mintha üldöznék, nem tudott úrrá lenni a saját hangján. A gyakornok srácon kívül mindenki jelen volt perceken belül. Sűrű, mély csend ülte meg a villa tanácsteremét. Úgy osontunk be, mint a tolvajok, surranva, gyorsan, nem ütve zajt, ismertük egymást, megéreztük a légkörből, milyen legyen a viselkedésünk, szabályosnak tűnjön, ahogyan levegőt veszünk.

Most már a piros cserepes tetők és a templom sisakos réztornya sem mutatott barátságos látványt odakintről. Egy letűnt világ kulisszájának tűntek. Mindenki feszengett a fekete bőrfotelekben, amelyek szinte kínzóan kényelmetlenekké és ridegekké váltak alattunk, amikor a főnök ünnepélyes, tiszteletet parancsoló arccal felállt az ovális asztal mellől, megigazítva medúzafejekkel díszített Versace nyakkendőjét, és előadta az előző napi vezetőségi ülés határozatát, amely szerint leváltják, és egy másik tervező foglalja majd el a helyét. Egyszóval a csillagvizsgáló épülete az egyetemhez kerül.

Nem oldódott a feszültség a párás csendben, a bőrfotelek sötét anyaga kínosan sercegett alattunk, nem idomult már hozzánk. Eldobott, kivetett bennünket. Mindannyiunk arcán bizonytalanság ült, habár valóban csak idő kérdése volt, hogy mindez bekövetkezzék. Tudat alatt mégis elhessegettük a gondolatát, így védekezik az ember egója, egzisztenciaféltése a váratlan traumák ellen. Milyen gyorsan fordul a föld saját félteke körül: a fejemben percről percre új lehetőséget teremtett az új helyzet: visszamegyek az egyetemre, és tanítok újra.

Valahol ez mégis így tisztességes és becsületes, nyugtattam magam. Közben ültem a gépem előtt, és a képernyővédőt néztem. Most tettem fel. Mielőtt bejöttem volna az irodába, megnéztem a Monet-kiállítást. Milyen dekoratívak a nagy, tavirózsás vásznai. Fényképezgettem a telefonommal. És megakadt a szemem egy 1873-ban festett képen, a tél első napját örökítette meg. A legkisebb kép volt a falon, szinte parányi, nekem mégis ez a keresetlen jelenet tetszett legjobban.

Főnökünk hosszúra nyúlt indoklása közben az eső széllel felvértezve mind erősebben csapkodta a zsalugátereket, és nehéz, nagy cseppekben havas esőbe váltott át. Fél óra múlva már alig lehetett látni a hózáportól. De akkor is: a csillagvizsgáló kertjének fáin ott bújtak a parányi, alig látható, gallyakból fakadó gesztenyerügyek, melyek visszavonhatatlanul és végérvényesen a kikeletet hirdették, amely újra eljön.

Kontra Ferenc