Oslói megismerkedésünk óta nem hagy nyugodni a gondolat: szeretném megismerni Toót-Holló Tamás irodalmi munkásságát, s ezen keresztül gondolatait s azok mozgatórugóit. Eltelt annyi idő, hogy már számot is kellene adnom erről, de bárhogy igyekszem, bármely írásába vetem bele magamat, mindig beletörik a bicskám. Egyes szerzőkhöz fel kell nőni, érettnek, felkészültnek kell lenni a befogadásukhoz. – Kovács katáng Ferenc interjúja. 

Kovács katáng Ferenc: Legutóbb egy olyan kötet felé sodort a jósors, aminek Szondi György társaságában „csak” a társszerkesztője vagy, általa mégis közelebb jutottam gondolatvilágodhoz. Mesélj, kérlek, a Mi magunk – Magyar identitás, magyar tradíció című tanulmánykötet létrejöttének körülményeiről!

Toót-Holló Tamás: Bár a prózarovat gazdájaként a Napút folyóiratot folyamatosan szerkesztem, most először kínálkozott lehetőség, hogy egy teljes szám vendégszerkesztője legyek – s Szondi György felajánlásának hála, magát a tematikát is én határozhassam meg. Az első gondolat mindig a legjobb: ezért aztán nem is tágítottam attól, hogy ez a tematikus szám a magyar identitás, a magyar tradíció éltető erejéről szóljon, minél több tudományterület és művészeti terület képviselőinek hozzászólásaival gazdagítva. Gyuri szabad kezet adott a szervezéshez, s társszerkesztőként a maga kapcsolati hálóját is szépen megrezegtette. Együtt erősebbek voltunk – s ezt a gondolatot rögtön a Napút híres jelmondatával szeretném kiegészíteni, utalva arra, hogy egyedül együtt jobb. Csapatot kell alkotni, s ezzel csapategységet kell felmutatni. Egymással szellemi szövetségben – de egymáshoz képest mindig szabadon, sokféleképpen közelítve meg ugyanazt a témát. Ez a szellemi szövetség szerintem az értékkonzervativizmus eszmeisége volt – aminek a képviselete manapság már szinte forradalmi cselekedetnek számít. A kötet így a szellemi jobboldal markáns seregszemléjévé nőtte ki magát – a jobboldaliság szinte már néppárti értelmezése szerint is. A nemzeti liberalizmustól a keresztény-konzervatív ideológiáig, a filozófiai tradicionalizmusig terjedt a skála: hangütésében pedig az éteri szellemű megnyilvánulásoktól egészen a radikálisan nemzetféltő hangok artikulálásáig. A könyv vállaltan annak örökébe kívánt lépni, amit annak idején a Szekfű Gyula szerkesztette híres tanulmánykötet teremtett meg: mi is egy világválság korszakában próbáltunk érvényes szellemi jelzőfényeket gyújtani a magyar megmaradás akarategységében velünk együtt gondolkodó szellemi szövetségeseinknek. Létrejöttéhez még hozzátartozik: ez abban az értelemben is unikális vállalkozás lett, hogy az üzeneteinket egyszerre három kommunikációs csatornán juttatjuk el olvasónkhoz. A történet a Napút tematikus számának megjelenésével indult, ezt követte aztán a folyóiratban publikált anyagok bővített kiadása a tanulmánykötetben, s mindezek az anyagok azóta már folyamatosan jelen vannak, pozíciót foglalnak az internetes térben is: hiszen azóta már a naputonline.hu felületén elérhetővé vált – és egyre bővül is – a folyóiratszám és a tanulmánykötet még inkább bővített, folyamatosan kiegészülő kiadása: a Magyar Önazonosságtár.

KkF: Részese voltál a Magyarságkutató Intézet Úri utcai kis előadójában tartott kerekasztal-beszélgetésnek, ahol Elmer István író irányítása mellett Babucs Zoltán hadtörténész, Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész és Köő Artúr történész volt a partnered. Összefoglalnád, milyen irányban haladt ez a minikonferencia? Online adásban sokan követték, az interneten azóta is megtekinthető. 

THT: A beszélgetőtársaimmal közös volt bennünk az aggodalom a kultúra értekeinek, a magyar identitásnak a sorsa iránt. Osztoztunk abban a felismerésben, hogy ez a kötet egy aggasztóan barbár konzumkulturális korszak eljövetelétől fenyegetve bír különleges jelentőséggel. Néhányan – s én magam is így tettem – ezt a veszélyérzetet összekapcsoltuk a világban zajló anarcholiberális Antifa-mozgalmak a múltat mindenestül eltörölni kívánó, amúgy ősrégi, a mi tájainkon még a kommunista időkre visszavezethető internacionalizmusával. Szót emelve az ősi tradíciók, és egyáltalán: a normalitás világrendje, a nemzetek Európája mellett. A kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek összeválogatása számomra egyébként azért is volt érdekes, mert, ahogy ez a sajtóban megjelent híradásokból is kitűnt, érezhetően ki-ki máshová tette a hangsúlyokat, amikor arról szólt, hogy éppen mit részesítene kiemelt figyelemben, milyen értékeket vonna rendkívüli védelem alá – de még az is érezhető volt, hogy ki az, aki saját nézeteit aktuálpolitikai dimenziókba helyezi, s ki az, aki a kultúra világát az aktuális kormányzati kurzusoktól függetlenül megítélendő szférának tekinti. Izgalmas szellemi kavalkád volt hallani, ki miképpen érvel a keresztény-konzervatív hagyomány, az antik kultúra s az ősi magyar hitvilág szerves műveltsége mellett, amikor a magyar önazonosság tudatát akarja behatárolni vagy éppen kitágítani. Nekem, a kötet szerkesztőjeként, különösen felvillanyozó volt átélni, hogy gyakorlatilag bármilyen felvetés vagy témajavaslat hangzott el a nemzeti összetartozás identitásalapú megerősítésére, fogadatlan reklámemberként azonnal szóba tudtam hozni, a kötet mely tanulmányában ki ír ennek a gondolatnak jegyében, például a magyar sportsikerekről, a győztes magyar csatákról, a magyar regöscserkészek táborairól.

KkF: Érdemes a kötet címéről, a Mi magunkról is szólni. Mifelénk, Nyíregyházán, Czine Mihály, Váci, Ratkó, Sipkay Barna életterében, rövidebben úgy mondanánk: MINK. Kérlek, adj magyarázatot a címválasztásra!

THT: Ezen ne múljon, felőlem is mondhatjuk így. Annál is inkább, mert őszintén hiszek a tájnyelvek nemzetmegtartó erejében. Ebből családilag sem engedünk: szombathelyi feleségem bármikor vissza tud váltani a „vazsi” nyelvjárás hangjaira, ahogyan Ózd szülötteként én is bármikor kész vagyok boldogan artikulálni a palócosan ajakréses „a” magánhangzókat. De komolyra fordítva a szót: a kötet címéről szólva azt szeretném kiemelni, amit előszavában is írtam. Hogy a „mi magunk” gondolata elvben megengedhetne akár olyan értelmezést is, amely nemzeti önsajnálatba torkollik, s azon kesereghetne, mennyire magunkra maradtunk itt, a Kárpát-medencében, a számunkra idegen népek tengerében. De ilyesmiről itt szó sincsen. Nem vagyunk magányosak, hiszen itt van dolgunk és történelmi küldetésünk – sőt, ennek a szellemi csapategységnek a felmutatása az én szememben eredendően is a lehető legtávolabb áll minden kesergéstől. Nem véletlen tehát, hogy a tematikus lapszám egyik rovatcíme Harcmező. Ez ugyanis egy büszke, állhatatos, s ha kell, harcos kiállás a részünkről egy olyan sorsfeladat elől, amelyet csak mi magunk végezhetünk el. Mert ez ránk, csak ránk van méretezve. Nekünk, csak nekünk van rendelve. S ennek a feladatnak az elvégzésére csak mi magunkat ajánlhatjuk fel. De nem keserűen, hanem elszánt lelkesedéssel. Annak közös örömével, hogy egyedül együtt jobb.

KkF: Október közepén a kiadást kezdeményező Cédrus Művészeti Alapítvány újabb bemutatót tervez ennek a kötetnek a Magyarság Házában. Lesz-e folytatása is, például vidéki nagyvárosokban?

THT: Lesz. Az NKA Összművészeti Programok Kollégiuma ezt a bemutató körutunkat külön is támogatta. Amint a Covid okozta veszélyhelyzet ezt megengedi, országszerte is egyre több helyen leszünk „mi magunk”.

KkF: Friss, ropogós hír: íróként a Patrióták szervezésében új köteted online bemutatójára készülsz. A meghívóban beharangozott mű, Az aranyhajú gyermekek magyar evangéliuma már egy ideje kapható a könyvesboltokban. Ezen a címen nehezen található meg, hiszen a borító felső harmadában a főcím: Szellemi honvédelem aranykori fényben. Kérlek, avass be bennünket e kötet titkaiba.

THT: Az Aranykor emlegetése a világkorszak-tanok részeként értelmezhető érckori példázatok körébe vezet vissza minket. Irodalomtörténészként, de íróként is erősen foglalkoztatnak az egyetemes ősmítoszok, ezek sorában pedig külön is a sajátjaim a sejtszintű, zsigeri tudással ismert magyar ősmítoszok. Ezeket kutatva írtam már könyvet az ősi napkultuszokhoz köthető Fényhitről, s ennek őrei, a magyar garabonciás diákok körüli hiedelemmondákról – de ezek igézetében jegyeztem az eddig megjelent metafizikai kalandregényeimet és metatörténelmi királyregényeimet is. Az aranyhajú gyermekekről szóló ősi varázsmeséink több tucat variánsát megvizsgálva és összevetve alakult ki bennem az a meggyőződés, amit ebben a tanulmánykötetemben is kifejtek: nevezetesen az, hogy az aranyhajú gyermekek is a Fényhit emlékét őrző naphéroszaink, akik valójában nemcsak az érckorok hősei, hanem a magyar ősvallások körében értelmezhető üdvtörténet, ősi magyar evangélium szereplői is egyben. Az elemzés így két nagy ívet ír le: egyrészt a világkorszak-tanok értelmében beszél általában az aranykori fények elsötétedéséről – az Ezüstkor, a Bronzkor és a Vaskor eljöveteléről –, majd a Fény újjászületéséről. Másrészt ugyanezt a történetet az Árpád-házi királyok korába helyezve, metatörténelmi keretek között értelmezve bemutatható az aranyhajú gyermekek sorsában a magyarság első sorstragédiájának hermetikusan titkos, mesékbe elrejtett ábrázolása, az ősi vallás elvesztésének traumája is. Ennek a magyar evangéliumnak a varázsát viszont éppen az adja, hogy az Árpád-korból kiszakítva is máig ható az ereje. A magyar népi vallásosság erejét mutató szinkretikus variánsokon keresztül a történet ugyanis egyszerre csak kinyílik a krisztusi szeretet irányába is – hogy a magyar megmaradás szűnni nem akaró erejű példázatává nemesedjen. A könyv ezt az örömhírt hordozza hát magában reményeim szerint. Hogy a magyar identitást formáló ősi tradíciók mindegyike hozzá tud már járulni ahhoz, hogy velük együtt tényleg erősebbek legyünk. Úgy, hogy egy az ősi mítoszainkból ránk találó csodaszarvasfiú vagy aranyhajú gyermek istenbéke-ajánlata már ne kizárja, hanem kiegészítse mindazt, amiben Szent István keresztény Magyarországát megőrizve hiszünk. S itt tudok visszakapcsolódni ahhoz, amit a Mi magunk című kötet üzenetéről szólva taglaltam: ma valójában a hit erejével feltöltekezni kész világ szakralitása és egy barbár konzumidiotizmus blaszfémiája áll szemben egymással. Kibékíthetetlenül. Gigantikus felfordulások és felforgatások közepette. S hitünk ősi rendjét és ősi titkát őrizve valójában már ennek a barbárságnak állunk ellen. Legyen az a barbárság a multikulturalizmus kifinomult, értelmiségi önsorsrontása – vagy a közösségi média percemberkéinek buta öntetszelgése.

KkF: Mint tudjuk, a vizsgaidőszakban egy nap 24 órából s egy éjszakából áll. Sajnos rég túl vagyunk ezen. Bokros hivatalos teendőid, felelősségterhes főszerkesztői elfoglaltságod mellett mikor jut időd olvasásra, alkotásra? Min dolgozol jelenleg?

THT: Amire kell időt találni, arra talál az ember. Még akkor is, ha erősen elfoglalt. Persze, írok és olvasok. Mindenféle szöveget. A nyomtatott és az online média mindenféle terében. Nyilván nincs olyan felsorolás, amit ne úgy kezdenék, hogy életem jelenlegi legnagyobb kihívása, legfontosabb feladata a Magyar Nemzet vezetése. Ez nem kérdés. De a felsorolás szerencsére itt nem ér véget. Ezen túl is számtalan teremtő akarat munkál bennem. Most fejezem be a királyregény-trilógiám utolsó darabját. Ezeket a dolgaimat azért nevezem metatörténelmi regényeknek, mert a történelmi regényírás amolyan posztmodern dekonstrukciójának köszönhetően születnek. Itt is hagyományértelmezésekkel dolgozom, mint annyi minden más területen, csak éppen nagyon merészen. A nagy királyaink legendáriumaiból kiragadok egyetlen mozzanatot, s ezeken keresztül lépek be a történeteik közé – teljeséggel személyesen átélt élményekkel tüntetve. Mátyás legendái közül én a Szép Ilonka-legendából, valamint a Mátyáshoz úton is, útfélen is, ruha nélkül, de meztelenül is, ajándékkal, de ajándék nélkül is megérkező okos lány legendájából hozok létre egy közös metszetet egy olyan tájban, amely a magyar romantika egy erős toposzát, a magyar Olympust idézi meg a Királyok Hegyén egy aranykori tájban. Ott, ahol mindig megvan, mert megmarad a magyar haza – épp, ahogy Illyés írta meg: valahol, a magasban. Egy múlhatatlan örökkévalóságban. A történet posztmodern merészsége persze nem ebben áll, hanem abban, hogy az én Mátyásomat a történelmi regényekhez képest merőben szokatlan témák is hívogatják. Így megtudhatjuk, milyen az, amikor egy reneszánsz uralkodó Edward Munch végzetes nőalakjairól, a Pink Floyd velencei koncertjét felvezetve egymásba olvadó két klasszikus számról, Al Cisneros basszusmeneteinek dübörgéséről vagy Morten A. Stroksnes és Senko Karuza tengerábrázolásának különbségéről cserél eszmét tudásra szomjas, serdülő fiával. S milyen az, amikor a varázslatos alkimista manipulációkban is jártas uralkodó abban is derekasan odateszi magát, hogy a haláltól visszaszerzett, s azóta táltos erőnek erejével nevelkedett fia kellő szexuális rafinériák között ismerje meg a női test misztériumát. S ezért egy hamisítatlan road movie világát idéző, David Lynch elborult klipjeinek hangulatát is magában hordozó tengerparti autózásra is szívesen rászánja magát. Hogy körülötte ne csak a dűnék vándoroljanak, hanem ő is szépen átszelje északról délre tartva a lengyel autópályákat. Nos, ha azt mondjuk, ez maga a megtestesült anakronizmus regénybe illő, de mégis szemérmetlenül szertelen tudástára, nem járunk messze a valóságtól. De ezt én így szeretem csinálni. A formák őrzéséhez a formabontásra való készséggel is fedezetet teremtve. S hogy mi máson dolgozom még? A Mátyás-regény befejezésén túl egy kész színpadi művem szövegkönyvét fejlesztem, finomhangolom – most már a zeneszerzőkkel és a dramaturggal közös munkát végezve. Ez nem más, mint az Aranyhajú hármasok című zenés darab, amely az aranyhajú gyermekek mítoszát a magyar népzene és a szimfonikus komolyzene találkozásával dolgozza fel, álmodja színpadra, ahol aztán a mű egy sodró lendületű, felemelő erejű rítusjáték formáját ölti. A mű egyes elemeiben tudatosan rímhelyzetet alkot a magyar rockzene klasszikus szvitjével, a P. Mobil együttes Honfoglalásával – ami persze nem véletlen. Ha már ősi mítoszokkal dolgozom, akkor ez az alkotás tényleg megkerülhetetlen hivatkozási alapom. A rímhelyzet egyébként annyiban is kiteljesedett, hogy a vállalkozás számára már megnyertük Schuster Lórántot, a magyar rock megbecsült, ikonikus alakját, aki egy stúdióban már mikrofonba is mondta azt az introdukciót, amely épp a Honfoglalás általa már annyiszor elmondott introdukcióját idézi. Hogy a saját mítoszának erejét pár mondat erejéig nekünk kölcsönözve azt is elmondja, hogy azok az arany hajszálak még ma is megcsillannak. Azok a gyerekek még ma is köztünk járnak. Az a három csillag még ma is mutatja az utat. S az a hit még ma is él.

KkF: „Csak” ennyi? Egy napilap főszerkesztése, egy királyregény megírása és egy színpadi zenés mű színpadra vitele? Talán érzed a szavaimban az iróniát…

THT: Persze, érzem. Egyszer majd élek kicsit visszafogottabb tempóban is. De ennek nem most van itt az ideje. És hát persze nem csak ennyi. A családra is kell figyelni. A pörgésből is ki kell néha szakadni. Most jöttem meg egy csodás tokaji hétvégéről a feleségemmel. A Mindszenthavi Mulatság lelkes vendége voltam. Szépségesen eloldozódva minden feszültségtől, amikor és amíg csak lehetett. Mert ez is nagyon kell. Ha nincs rendben a magánéleted, nincs háttered semmihez. A hátterem egyébként épp lett most örvendetes módon még népesebb. A nagyobbik lányom most hozta világra Zalánt, az unokámat. Az ő születése is a szüntelen teremtés része. Szóval mostanában nem csak szövegekkel bíbelődöm. A teremtő akarat – és a Teremtő akarata – így játszik velem.