Simon Géza Gábor (beceneve: SGG) Budapesten született 1947-ben. Zene- és hanglemeztörténész, zenei újságíró és producer, zenei könyvtáros, elismert diszkográfus. 1964 óta a zenei szakmában tevékenykedik, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság alapító tagja, a Magyar Jazzkutatási Társaság elnöke. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Költöztetem a könyvtáramat, a zenei részlegnél járok. Kezembe kerül a Magyar jazzlemezek 1912–1984 című kiadványod. Haladnom kellene a pakolásban, de elragadnak az emlékek. Egészen vissza a ’70-es évekbe. A Műszaki Egyetem Vári kollégiumában működtettünk egy Koleszrádiót. Találkoztunk, meggyőztél, hogy a diákoknak, a jövő értelmiségének ismernie kell a jazztörténetet (is). Heti fél-fél órás műsorokat vettem fel veled. Úgy volt, hogy kérdezlek, te válaszolsz, s bejátszol az akkoriban ritkaságnak számító lemezgyűjteményedből. Hamar kiderült, kérdések nélkül sokkal pergőbb, érdekesebb műsort tudsz tartani. S őrzöm a több százra rúgó LP-gyűjteményemben a tőled akkoriban beszerzett Louis Armstrong- és Ella Fitzgerald-lemezt. Mesélj nekünk a hőskorról, a jazz iránti érdeklődésed kezdetéről!  

Simon Géza Gábor: Középiskolás koromban először Pernye András rádióműsorait hallgattam, majd a TIT-ben (Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat) levő előadássorozatainak igen érdeklődő, állandóan rákérdező hallgatója lettem. Igen jó viszonyba keveredtünk, és pár esztendővel később az ő ajánlása révén kerültem a Magyar Rádió külsősei közé. Ez harminc esztendeig tartott. Rögtön magyar és kelet-európai jazztörténettel és ezzel párhuzamosan gramofonlemez történettel kezdtem foglalkozni. Pernye cikkei alapján a gimnáziumi osztály faliújságján mint annak szerkesztője, elkezdtem egy jazzsorozatot. Hamarost felbukkantam a Benkó Dixieland Klubban is, ahol buzgalmamat és szervezőkészségemet látva, Benkó Sanyi a klub sajtófőnökének tett meg. Közben külsős lettem a Magyar Ifjúságnál, majd egy csomó más lapnál is.

KkF: Ugorjunk vissza a mába! 75 éves lettél. Nem könnyítem meg a dolgod, mindössze annyit kérek, hogy foglald össze a találkozásunk óta eltelt ötven évet!

SGG: Nehéz lesz. Közel ötezer előadást tartottam a legkülönbözőbb szinteken. 1967 és 1997 között ebből óriási mennyiséget, nagy-nagy sorozatokat a Magyar Rádióban Szentkúti Pál, Kiss Imre, Nemes András, Neltz János, Lukácsházi Győző által szerkesztett jazz- és gramofonlemez-műsorokban. Megjelent összesen 56 kötetem, ideszámítva a szakkötetfordításokat németből és angolból, meg a kötetszerkesztéseket. Itthon, valamint Ausztriában, a Német Szövetségi Köztársaságban és Nagy Britanniában készítettem 205 LP-t, CD-t, CD-ROM-ot, műsoros kazettát a legkülönbözőbb műfajokban. Ezeknek szerkesztője, producere, kísérőszöveg-írója, alkalmanként zenei rendezője, hangmérnöke, fotósa, lemezborító-tervezője voltam. Ma már kevesen emlékez(het)nek az ország hatalmas jazzklubhálózatára. Kevés olyan volt, amelyikben nem szerepeltem 10-20-30 részes sorozatokkal. A pécsi, pápai, veszprémi, nagykanizsai, debreceni, egri, székesfehérvári, paksi, szekszárdi, gyöngyösi fellépéseim a legemlékezetesebbek. Az ELTE ÁJTK KISZ „Jazzfórum” Klubja és a Budapesti Művelődési Központ (BMK) „Jazzpresszó”-ja a maguk teltházas, mindig időben elkezdett, feszes, igen jól megszervezett sokrétű programjaikkal máig sokat emlegetett non plusz ultrák az egykori jazzklublátogatók között. Ezekkel kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni az akkor még egyetemista Kalocsai Csillát és a népművelő Bánhidi Máriát. Az ő hihetetlen szakmaszeretetük, kitartásuk nélkül ezek nem működhettek volna ilyen hosszú ideig és főleg: ilyen magas szinten.

KkF: Mivel ez az Írószövetség portálja, javarészt a könyvekről szól, koncentráljunk hát a kiadványaidra. Emeld ki az általad legfontosabbaknak tartott „mérföldköveket”!

SGG: Elsősorban két kötetet emelnék ki. Különös módon mindkettő 2016-ban jelent meg. Meglehetősen rövid határidővel születtek azután, hogy tüdőembóliáimat követően egy negyvennapos kórházsorozattal visszahoztak az életbe. Életművem csúcsa kétségívül A zenetudomány mostohagyermeke – A jazz és hatása Magyarországon 1920–1950 között című kötetem. Ez a Magyar Művészeti Akadémia Elméleti Tagozata megbízásából készült. Oroszlánrésze van benne Solymosi Tari Emőkének, az Elméleti Tagozat vezetőjének. Esszenciája annak a sok jazztudásnak, amely bennem az 1964-es első kutakodások óta a témában összegyűlt. A kötet szaklektora Binder Károly zongoraművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanszékvezetője volt. Néhány hét differenciával a Retkes Attila-féle Gramofon Könyvek sorozatban megjelent „Szösszenetek” a jazz- és a hanglemeztörténetből a rendkívül szerteágazó, több mint félszáz lapban magyarul, németül és angolul megjelent cikkírói munkásságom egy jelentős részének összefoglalója. Ezeken kívül az 1990 és 2016 között velem készült 13 legjelentősebb interjú is nem kis szerepet kapott a kötetben. Többek között Ayhan Gökhan, Bércesi Barbara, Hollós Máté, Iván Csaba, Komlós Jozzy, Máté J. György, Sinkovics Ferenc által készítve. A kötet ajánlását Bősze Ádám zenetörténész, zenei antikvárius írta.

KkF: A legutóbb megjelent könyvedet forgatom: Így írtam én – kortársak írásai köteteimről. Általában a fülszöveggel vagy a hátoldallal szoktam kezdeni. A nyugati világban régóta szokás, hogy hangzatos-hasznos idézetek sorjáznak ott, vagy a szerzőről, vagy a korábbi kiadványairól. Itt is hasonlóval találkozom, és szemet szúrt nekem egy mondat: „Egyetemi katedra nélkül is valóságos jazz-professzor”. (Olasz Sándor, Riff, 2016) Fontos a katedranélküliséget tudatni az olvasóval? Hogyan érint téged ez a „besorolás”? Mi áll mögötte?

SGG: Akik ismernek, azok tudják, hogy soha nem éltem semmilyenfajta rangkórságban. Soha nem akartam itthon vagy külföldön, pl. Ausztriában, ahova hívtak, egyetemi katedrán hivatásos tanárként szerepelni. Engem tökéletesen kielégítettek a vendégszereplések is. Így lényegesen szabadabban alakíthattam az életem folyását. A legújabb, idén megjelent szenzációs, olasz nyelvű Szabó Gábor kötetében az olasz apától és magyar anyától született Stefano Orlando Puracchio már egyenesen „guru”-nak hív.

KkF: Mésélj kicsit az Így írtam én kötetről! Keletkezéséről, újdonságáról!

SGG: A kötet meglehetősen váratlanul született. Terveztem, hogy a 75. szülinapomra megpróbálok összehozni egy vaskosabb kötetet Az SGG Story címmel. Ám egyrészt kiderült, hogy csak az általam tartott rádió-, tv-, jazz- és nyugdíjasklub, általános-, közép-, egyetemi- és posztgraduális-jazzelőadások szimpla, mintegy bibliográfiai felsorolása is több lenne önmagában, mint egy kötet… Összehasonlításképpen: a „Szösszenetek” c. könyvem tartalomjegyzéke tíz oldalas és „mindössze” 164 cím szerepel benne. Az életművem effajta címszerű, kvázi bibliográfiai felsorolása ezen az alapon hasonlóan feldolgozva önmagában mintegy háromszáz oldal lehetne. Vagy még inkább több. És akkor ez még csak a tartalomjegyzék lenne… A tervezésbe jócskán beleszólt, hogy ráadásul közbejöttek a Covid-hullámok és egy nagyon sajnálatos baleset a feleségemmel. Így a kötetről és annak nyilvános, jazzkoncerttel körített bemutatásáról le kellett mondani. Végül kipattant a szikra, hogy a megjelenésekor folyamatosan begyűjtött könyv-, CD-, LP-kritikákkal lehetne valamit kezdeni. Végül az én szokásos rohamtempómnál is gyorsabban, hat hét alatt elkészült az általam írt, illetve kedves kollégákkal közösen írt kötetekről az Így írtam én. Ez így is jó másfélszerese lett az elképzeltnek, mert hála az Arcanum Digitális Tudománytárnak, jó néhány olyan cikk került elő ebben a hat hétben, amik a jó öttonnás házi archívumomban még nem szerepeltek. De náluk akadtam rá az egy vidéki lapnak jó negyven esztendővel ezelőtt megírt, soha meg nem jelentnek hitt cikkemre, amit anno „elfelejtettek” nyomtatásban megküldeni.

KkF: A fent említett munkában olvasható Farkas Tímeának a Napi Magyarországban megjelent írása: „A Magyar jazztörténet című kötet a Magyar Jazzkutatási Társaság új sorozatának első darabja – jelentette be Simon Géza Gábor, a Magyar jazztörténet című könyv szerzője kötetének bemutatóján. […] Simon Géza Gábor 1964-ben alapította meg a Simon Archívumot, amely ma a legjelentősebb hazai jazzgyűjtemény. A Magyar jazztörténet című kötet előzményei – a Magyar jazz 1945–1990 közöttés a The Book of Hungarian Jazz című munkák – is Simon nevéhez fűződnek. A Magyar jazztörténetezeknek a köteteknek a kibővített változata, alapanyagát a jazztörténész saját gyűjteménye, illetve a világszerte mintegy ötszáz jazzkutatóval való kapcsolattartás eredménye, levelei, cikkei és könyvállománya képezi. Simon legújabb, 352 oldalas könyve nem korlátozódik csupán a magyarországi jazz történetére, kiemelkedő alakjainak bemutatására – bár a kötet fő vonalát ez képezi –, hanem a világ jazzmuzsikájával és muzsikusaival összehasonlítva is vizsgálja azt. Az 503 illusztrációt, 1587 széljegyzetet tartalmazó mű olvasmányosan, közérthetően, olykor anekdotázva szólítja meg a jazz iránt érdeklődőket.” Jól érzékelem, hogy fő vagy egyik fő összefoglaló művedről esik itt szó?

SGG: Igen. Mint az utolsó kötetemben Te is olvashattad, itthon éppen ezzel volt a legtöbb gond. És ami a legérdekesebb, hogy a tényleges könyvelőzményt, az akkorra az Akadimpex, a Magyar Tudományos Akadémia export-import szervezete jóvoltából a már valódi jazzszakmai körökben világsikert aratott, a nagyvilágban több mint kilencszáz példányban eladott The Book-ot, ami hét esztendővel korábban jelent meg, nem olvasták, nem ismerték. Pedig ha olvassák és tényadatokkal cáfolják az esetleges tévedéseket, akkor lett volna helye a vad kritikáknak. Dehát immár közel negyedszázados ez a Magyar Jazztörténet kötet is, és egyetlen adatára sem tudták ráhúzni, hogy nem igaz. Folyamatosan azzal jöttek/jönnek, hogy nem jazz a dolgok egy része, főleg a korai években, amikről írtam. Nyilvánvalóan nem is ismerik a tényleges amerikai jazztörténeti tényeket sem. A német családból származó Paul Whiteman által kitalált úton haladó, a gyakorlatilag szinte csak tánctermekben játszó Duke Ellingtont jazznek tekintik, ugyanakkor az ő zenéjéhez hasonlót játszó magyarokat nem tekintik jazzmuzsikusoknak. Ráadásul van erre egy hivatalos, az egész világon használt kategória is. Ez a jazz dance.

KkF: A napokban megütötte a fülem egy rádióbeszélgetés. Ismerős volt a hang, hamar kiderült, hogy téged kérdezett a riporter. Lám, milyen kicsi a világ, hangod (lejtése, mikrofonbarát tónusa semmit sem változott az évtizedek során) átívelt több ezer kilométert, elért, megragadott Oslóban. Jazzről vallott határtalan lelkesedésed lenyűgöző. Megvalósultnak látod-e a jazztörténet népszerűsítéséről dédelgetett álmaidat?

SGG: Az álmok, sajnos, csak kis részben valósulhattak meg. Ugyanis a rendszerváltás viharsebesen elsöpörte a hazai 60-70 jazzklubot és az ottani ifjakat és időseket. Ráadásul jött az internet a maga borzalmas szabályozottságával, az igazi finom zenei dolgok nehéz vagy éppen sajnos semmilyen utolérhetőségével.

KkF: Mi az, amit még feltétlen el szeretnél végezni, mik a magad elé kitűzött, jövőben rád váró feladatok?

SGG: Én amióta íróvá, újságíróvá, külsős rádióssá váltam, mindig 5-6 témán dolgoztam párhuzamosan. Így aligha csoda, hogy mostanában jobbára átlagosan évi két kötetmegjelenésem van. A párhuzamos kutatások sok-sok lehetőséget rejtenek, és konkrétan éppen nem keresett dolgok kerül(het)nek elő egy-egy hagyatékban, levéltárban vagy újabban az internet egy százalékos értelmes részében. Így volt, mert lehetett, olyan évem is, amikor négy, nem is vékonyka zene- és hanglemeztörténeti kötetem jött ki sűrű egymásutánban. Régóta adós vagyok magamnak az 1945 és 1950 között alkotott első magyar jazzrádiós, majd jazzkutató, Pál Sándor történetével. Ő pont 110 esztendővel ezelőtt született. Ugyanígy régóta dédelgetett vágyam a Louis Armstrong zenekarából Magyarországra került színesbőrű jazz-zongorista és énekes, Joe Turner storyja. Ő itt megszerelmesedett, és egy magyar nő lett a leánygyermekének anyja. A gyermekkel például még módom volt levelezni.

Nagy téma a pozsonyi cigányzenészből szovjet Beamter Bubivá vált Oláh Laci esete, ami vaskos kötetet érdemelne. Foglalkoztat László Sándor munkássága. Ő egyfajta, a Magyar Rádióban meglehetősen sűrűn fellépő korai jazz big band vezetőből lett népszerű amerikai horrorfilmek zeneszerzője. Most a legközelebb áll a befejezéshez a Híd Liszt Ferenc és Oscar Peterson között címmel tervezett, a magyarból kanadaivá vált Paul de Markyról szóló tanulmányom. Egyébként, bármily hihetetlennek tűnik is egyeseknek, nem ő az egyetlen kapocs Liszt Ferenc és az amerikai jazzsztárok között. 1984-től napjainkig számos jazzdiszkográfiát és bio-diszkográfiát is alkottam. Ezek sorába illik az immár harmadik változata annak az angol nyelvű kötetnek, amely a Benkó Dixieland Band munkásságával foglalkozik. Ezen mintegy két esztendeje dolgozom, és a holland kiadó egyre türelmetlenebbül várja… Ahogyan már többek között zenei könyvtáros barátaimnak is szoktam fogalmazni: egy bibliográfiát – ha eligazítják – szinte egy általános iskolás is nagyon gyorsan el tud készíteni, miután jól megtanult olvasni. A diszkográfia az más, aligha véletlenül elsősorban mérnökök és hasonlók foglalkoznak a diszkográfiák megalkotásával. Az én nyugatnémet tanárom, Rainer E. Lotz is ilyen cipőben jár. Merthogy ugyanúgy lassú, pepecselő munka, mint mondjuk egy autókarosszéria megtervezése.

A hanglemeztörténeti köteteimet dr. Bajna Klárával és Borsos Tiborral közösen alkotjuk meg. Eddig az Első Magyar Hanglemezgyár, a Diadal Hanglemezgyár, a Sternberg Gyár kerültek a fókuszunkba. Emellett Magyarországon először foglalkoztunk a magyar hanglemeztörténet zegzugos történetével, a gramofonlemezek címkéivel vagy éppen az egykori őshangfelvételek szinte követhetetlen újrakiadásaival. Most a több mint száz esztendővel ezelőtt létezett Eufon cég következik ebben a sorban.