Holnap talán mi következünk
Muszka Sándor kézdivásárhelyi származású költő az idei évben – közönségsikereket halmozó prózakötetei után – ismét versekkel jelentkezett, melyek minden eddiginél erősebb, megrázóbb, szikárabb világba kalauzolják az olvasót. – Bálint Tamás interjúja.
Bálint Tamás: Hol a helye az életedben a költészetnek? Számtalanszor említetted, hogy a „felállva nevettetős” (azaz stand-up comedy) műfaj skatulyájában nem szeretnél megragadni, és noha a közönség mindkét oldalad örömmel fogadja, mintha a versek közelebb állnának a szívedhez.
Muszka Sándor: Sok minden nélkül lehet élni, vers nélkül is, és erre több millió – és talán nagyon keveset is mondok – élő példa van, a kérdés csak az, hogy érdemes-e? Én a magam részéről úgy gondolom, verstelen csak túlélni lehet, ÉLNI – így, nagybetűvel – nem. Soha nem terveztem sem írónak, sem humoristának lenni, nem is tartom magam egyiknek sem. Prózáim java része felkérésre született, vagy a magam szórakoztatására. Igen, eleinte zavart, hogy mindenki a Sanyi bá meg a Lusta dög történeteit akarta hallani, mindannak ellenére is, hogy a könyveim a harmadik, negyedik kiadásnál tartottak. A viszonyom akkor változott meg ezzel, amikor 2014-ben a budapesti Orpheusz Kiadónál megjelent a Magányos nőknek, bukott fiúknak című verseskötetem, melyhez egy CD is társul, és amelyen tizenhárom versem hallható az Evilági együttes megzenésítésében. Ennek a verseskötetnek a bemutatói során már megdöbbenve tapasztaltam, hogy a humoros írásaim közönsége a verseimre is kíváncsi, és már nem húsz-harminc embernek olvasok fel, hanem hatvan-hetvennek. Azóta nagyon szeretem Sanyi bát és hálás vagyok neki. Írójának, a Lusta dögnek úgyszintén.
BT: Pontosan mi inspirált téged a Szégyenmegírásakor? Hogyan született meg ez a szikár, tömör költészet? A szociális otthonban már érezted, hogy csak így lehetséges feldolgozni azt, aminek szemtanúja voltál?
MS: A sors különös fintorából egy minden képzeletet felülmúló valóságba botlottam, olyan világgal ismerkedhettem meg, amelynek a létezéséről vajmi keveset tudtam. Sok helyen megfordultam már, és mindig megpróbáltam kihozni az élethelyzetekből azt, amit lehet. Most sem tettem másként. A téma meghatározza a nyelvet. Arról, hogy valaki süketen és vakon napok óta üvölt a fájdalomtól egy kórházi ágyon, és hívja a halált, csengő-bongó rímekben nem tudtam volna beszélni. A csontjaikra lecsupaszodott emberek történeteit, úgy éreztem, leginkább a hasonlóan lecsupaszított nyelvezeten keresztül tudom és kell elbeszélnem. Az otthonban született első verseimet a Székelyföld közölte és Lövétei Lázár László vetette fel, hogy írjak ebből egy sorozatot. Nekem pedig megtetszett az ötlet, s valahogy így született meg ez a kis tematikus kötet, oratórium.
BT: Tud-e, kell-e a költészetnek változtatnia ezen a rendszeren, vagy akár egyetlen sorson is?
MS: Sajnos vagy sem, az irodalom mindennapi életünkre semmilyen hatással nincs, vagy ha mégis, akkor az nem nagyobb hatás, mint például a vallásé. Ugyanakkor az én személyes esetemben, úgy gondolom, igenis van. Versek, költészet nélkül valaki nagyon, nagyon más lennék, és tudom, sokan vannak még így ezzel.
BT: Van átjárás a műfajok között? Mire számíthatunk tőled a jövőben?
MS: Egy hosszabb szünet után, nemrég újra elkezdtem verseket írni, de erről még nagyon korai volna bármit is mondani.
BT: Milyen a viszonyod olvasóként a kortárs irodalommal? Milyen szempontok szerint válogatsz az olvasnivalók között?
MS: Tartom a lépést és az évente megjelenő újdonságokat elolvasom. Mindenevő vagyok. Egyetlen dolgot nem szeretek: az önmagáért való irodalmat. Hogy őszinte legyek mostanában már kicsit unom a prózát, és ha tehetném, csak verset olvasnék.
BT: Mennyire viselt meg érzelmileg a szociális otthonban töltött idő, látva ezeket az eseményeket és embereket – ahogyan fogalmaztál – a „dögkút” szélén? Milyen változást, következtetést vontál le mindezek után?
MS: Szeretnék valami okosat válaszolni, de nem igazán tudok, nem igazán lehet. Sok mindenben lehet hinni és reménykedni, de a démonaival mindenkinek saját magának kell megküzdenie. A könyvem azokról az emberekről szól, akik ezt a csatát elvesztették és kedvüket lelték a zuhanásban. Holnap talán mi következünk.