Henri de Régnier: Nocturne

Az est az orgonát mind letarolja,

és hullanak az illatos csomók,

piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,

turbékolásuk bánatos panasz,

és csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.

Alvó vizén remegnek a körök,

körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:

nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,

zengő ütemre sír, sír a szökőkút,

s az éjen át két nagy szemed kísér.

(Kosztolányi Dezső fordítása)