Halmai Tamás írása Szauer Ágoston Körülírás című verseskötetéről

A nyugatos széptan dallamos beszédmodora és az újholdas verseszmény elvont tárgyiassága adódik össze Szauer Ágoston legújabb verseskönyvében: klasszikusan modern költészeti erények tehát. Korábbi korszakokra mutat ezzel vissza a kötet, mégse érezzük anakronisztikusnak törekvéseit: a Körülírás nemcsak az elődök munkáit, de kortárs valóságunkat is körülírja.

Aprólékos érzékenység, mértéktartó tapintat, a figyelem koncentrált gyöngédsége elégszik meg néhány strófás kiterjedéssel, hat-nyolc-tíz szótagos sorokkal s többnyire egyszavas címekkel. (Károlyi Amy, sőt Emily Dickinson kisszerkezeteire emlékeztet ez a megoldásrend, ez a magatartás.) Finom tömörség ez, mely a szubjektum nyelvtani jelenlétét sem tartja szükségesnek („nincs itt a mester, nincs tanú” – Enteriőr): olykor többes szám első személy veszi ugyan szemügyre a közös tapasztalatot, többnyire azonban nyílt személyesség nélkül bomlik ki a névszói stílus, a leíró retorika.

Ennek az objektivitásnak a nyelv az alanya, a megértés és a méltánylás a célja: „Csak csendesebben. Minden él, forog” (Élő világ). Nem az emberi kogníció tolakszik rezdülések közé, inkább a mozzanatok maguk tesznek szert antropomorf hajlandóságra – az alábbi négysorosban egy légies Nemes Nagy-allúzió révén (vö. „A levegő nagy ruhaujjai” – N. N. Á.: Között):

Látvány

Az udvar végén száradó ruhák.

Próbál a szellő formát ölteni,

hátat dagaszt és ujjakon fut át –

egy pillanatra már-már emberi.

A fogalmazás kimért pontossága a látásmód mérlegelő fegyelmét tanúsítja („Nézni, a többit elgondolni jó” – Bámészkodás). A konstatálható látványelemek mind jelként, olykor egyenesen szimbólumként ajánlják föl identitásukat: „míg körben bibliányi jel lapul” (A látható); „s most lesz majd tele a tájék / elpazarolt kis jelekkel” (Kezdet); „ilyenkor végre fontosak / a hangsúlytalan részletek” (Szombat délelőtt). Minden önmagán túlra, de legalábbis lényén-lényegén belülre mutat: „Formák, színek mögött árnyként libeg / egy párhuzam, egy második varázs. / A kulcsot tudni vélhetik hitek – / minden kísérlet vagy találgatás” (A látható); „Mert körbevesz megannyi rend, / mindenhol kicsiny szerkezet, / vonal fut kívül és belül, / és sok-sok párhuzam vezet” (Összhatás).

A tárgyi és természeti létezésen túli létmódok transzcendenciáját érintik a költői sejtések, sejtetések. Az érzéki tapasztalás momentumai gyakran ismeretelméleti, sőt szellemtani tanulságokat levonó absztrakciókban végződnek: „az összébb tartó sávok / sehol nem érnek véget” (Séta közben); „Egy sáv ez, mérnöki, rideg, / túl minden megnevezhetőn / a határa valaminek” (Sci-fi); „Innen átlátni az egészet. / Mikor épp senki nem jön erre, / s a fenyvesek közt csillag ébred, / figyelmeztet a végtelenre” (Vonal).

A széphangzás ambícióját tiszta jambusok támogatják, melyeket itt-ott trochaikus futamok színeznek át. A nyugalmas ritmusképletek az olvasói hangoltságba is biztonságérzetet babonáznak: a vers (a betű, az írás) e szövegvilágban, mint önreflexiók rendre ki is mondják, egyszerre nyújt menedéket az elmúlás ellen, s jelent be igazabb valóságot az illuzórikusnál. Akárha fordított teremtést modellálnának a verssorok, genezist, melyben a létezők a költészeti műveleteken keresztül kéredzkedhetnek vissza a Logosz isteni univerzumába:

Letisztulás

Nagy messzeség meg pára –

s a hegy, a rét, az árok

absztrakciók már, képek,

sosem volt ideálok.

Majd minden fogalommá,

szótári sorrá válik,

s a dolgok elveszítik

ártalmas kis hibáik.

A ciklikus elrendezés (Kültér, Jelek, Csendélet, Nosztalgia, Nyelvtan, Archiválás) is előzékenyen jelzi, miféle műveletekre számíthatunk. Szauer Ágoston poétikai kultúrája szelíd higgadtsággal méri föl a kint és a bent alkotóelemeit, a múltak és a jövendőbeli múltak természetét, a néma nyelvek megszólításának módozatait: „A rendszer pontos és forog, / a többi jelkép, mítoszok. / A lényeg elfér egy lapon” (Kozmológia).

A renddé olvasott világ művészete, a „helyreállt terek” (Éberség) esztétikája idilltől sem ódzkodik – hiszen kifejtett tudomása van a romlékonyságról is. Egy epigrammatikus keretbe foglalt jelenet is csak látszólag vonja örök szakralitásba a térdeplő alakot – a félreeső „ahogy” kitétel az imahelyzethez köti a glóriás békét, az alkalom kitüntetett voltára intve; igaz, a „gyónnia” – „glória” rímpár megejtő ártatlansága talán akkor is velünk marad, amikor mi már nem, csak a rímek lélegeznek:

Befejezetlen portré

Reggel. Padjához lépdelő leány,

imához készül. Nincs mit gyónnia.

Tincsében hosszú gyertya fénye jár –

ahogy letérdel, halvány glória.

Kiknek ajánlható ez a kicsiny, de esztétikumában igen dús könyvecske? Röviden: azoknak, akik egyszerre szeretik Dsida Jenő leheletes impresszionizmusát és Székely Magda egzisztencialista versminiatűrjeit. Akik a szecessziós versnyelv és a hermetikus poétikum metszetétől várnak olvasati élményt. Mindenkinek tehát, aki jót akar – és azoknak is, akik szépet.

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2021)