Heinrich Sander: A természettel való barátság és társalkodás

Annak, aki országát
Felemelte az égbe,
Székinek méltóságát
A fényes messzeségbe,
Ki a sok csillagokat,
Mint egy dicső remeket
Bírja, s a mély poklokat:
Teremtés! mondj éneket!

Nagy munkáinak körűl-
Véve seregivel,
Lelkem lát csak egyedűl
Szépséget szemeivel,
Teremtett, hogy csudáljam
Mindenható nagyságát,
Esmérjem és háláljam
Véghetetlen jóságát.

Hogy tűndököljön szépen
Zsámolya a felségnek,
A fényes egek ott fenn
Ezer napokkal égnek.
Mely sok tűzzel ékesűlt!
Miként csiklándoztatja
Szemünket a dicsőűlt
Egeknek bóltozatja.

A főld minden határa
Csudákkal megrakatott,
Egy is ember javára
Anélkűl nem hagyatott,
Az egeken a napot
És hóldat ő vezeti,
Melyek által a napot
S éjjelt gyönyörködteti.

Ah, Isten! vajjon élve
Ki közelít fényedhez?
Még az angyal is félve
járúlhat felségedhez!
E főldnek homályáról
Halld rebegő nyelvemet
S vedd setét határáról
Reszkető énekemet!

Majd mikor amaz órán
Tekintem bámúlással,
Hogy e világ szaporán
Elmúl nagy ropogással,
Mikor e főld hirtelen
Tördelékké változik,
Szemed előtt megjelen
Lelkem s néked áldozik.

(Csokonai Vitéz Mihály fordítása)