Szemelvények Viola Szandra verseskötetéből

 

Párhuzamos vasárnapok

Egyik apám felmegy a létrán a padlásra,

miért is? Mindegy, miért, csak hogy nekem hozza,

másik apám ekkor már törött kézzel fekszik a zuhanásban,

a harmadik épp szuperpozícióban van

két lépcsőfok vagy két

evolúciós lépcsőfok között…

Az egyik apám felszikrázik a tigris szemében,

a másik az ősrabság,

egyik a tigris szemében kergeti magát,

szabaddá váló pálmaállatok vékony párája előtt,

a szembenézés halálos lenne,

a dzsungelben azonban nincsenek tükrök,

csak nálunk, de azt borotválkozásra használják,

nem szembenézésre.

 

 

Ringlispíl

Jaj, öreg vagyok én már ehhez – sóhajtott mindig Nagyanyám

a vásárban, amikor nézte a ringlispílt,

de látszott a szemén, hogy csodálattal nézi a gyerekeket,

akik körbe-körbe forognak; ki paripán, ki katicabogárháton.

Az egyik évben a vásárosokkal különleges körhinta érkezett,

az egyik fele ősz és tavasz, a másik tél és nyár,

pillangókkal, virágokkal, hópelyhekkel és Holle anyóval,

a mama csillogó szemekkel nézte, hogyan keringenek

az évszakokkal kis unokái, milyen vidámak,

hogyan nőnek, hogyan érnek egyre messzebb.

 

Nagyanyám nem halt meg, csak ottmaradt a tavaszban,

nem akarta többé kívülről nézni a körforgást,

ő már zsongó tavaszi föld,

hatalmas fákban, gyógyító nedvekként

áramlik fel az égbe, le a földre,

átjárja a rügyeket, hajtásokat,

visszabucskázik a fűre, mint a harmat,

kering a tél-, tavasz-, nyár-, ősz-körhintán,

ahová be akart szállni végre.

 

A két lator

(Marin Sorescu versére)

A két lator se kismiska:

az egyik távolságot lopott,

egybecsúsztak földrészek, testek.

A másik elorozta önmagát.

 

De a Nagy Tolvaj,

ez a közbülső,

magát a bűnt csente el.

Azóta itt vagyunk,

az előre elfeledettségben,

nincs bánat, amire felfeszüljünk…

Megközelíthetetlen térbeliség

egy fényképbe zárva.

 

 

Isten fia a testbe visszajár

Isten Fia a testbe titokban visszajár,

visszaszökik, ezért, hogy a titkos szeretőknek olykor

isteni szépségű gyermekeik születnek,

s ezért, hogy újra és újra minden addiginál színesebb halfajok

alakulnak ki a tenger legsötétebb mélységében,

rejtve az emberi szem elől,

ezért lehet ritmus az egymásutániságból,

részecskék remegéséből fény,

szentek cérnavékony lélegzete emberöltő.

 

Isten Fia éjszakánként

összefekszik a képzelettel,

de gyönyöre meddő,

s reggel a felejtés síkjára

teríti ki az alvót.

 

Nem tud a mennybe menni egészen,

nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás

az anyaszülte testben.

Örökké az anyag körül ólálkodik,

megszokta az imbolygó képeket,

a láthatárt,

megszokta már az öregedés

egyirányú utcáját is,

megtapasztalta,

hogy az ölelés meleg vizű öböl,

nem akar a végtelenre kihajózni,

hiába énekelnek mást

kar, láb és bőrreceptorok nélküli angyalok.

 

 

A magára hagyott kert

Felveri a gaz,

világít szirmok fehérje,

de ott sötétlik a szemek

mögött a foncsor.

(Istenem, magammá változtass,

mert az már te vagy.)

 

A Paradicsom fái

szürke madarak,

késszerű tollakat hullatnak.

(Már egyikünk sem emlékszik,

hogy milyen lehetett annak a földnek az illata,

amely még nem ismerte a halált.)

 

Egy árnyék fekete glóriája fejünk felett,

a forró falakról átok gőzölög,

az első hazugság kering a világban;

szél vitte tövises ördögszekér,

meg sem áll Krisztus homlokáig.

 

Mégis, minden évben

első hó esik,

és vasárnaponként

tejfehér galambpár

röpteti az eget.

 

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)