Áventinust köd fedi, Caeliust is

nedves szél leng a halovány sikságon

távol bús albán hegyek állnak, hóval

födve fehéren.

Hamvas fürtjein felemelve fátylát

zöldruhás britt nő lapoz a könyvében

e romok után, melyek im dacolnak

éggel, idővel.

Folyton, sűrüen, feketén, károgva

hullámló hollócsapatok kerengnek

a két fal körül, melyek óriássá

dacba merednek.

„Vénült gigászpár – haragosan szólnak

a jósló hollók – minek álltok égnek?”

S olykor új szél hoz komolyabb harangszót

a Lateránból.

Egy járókelő, köpenyét felhajtva

dús szakálla közt fütyörészve halkan

fel sem nézve megy tova. – Láz, e helynek

istene, hívlak.

Hogyha kedves volt neked az anyáknak

síró nagy szeme s fiaik lecsukló

halovány fején kiterített karjuk,

téged imádó;

hogyha kedves volt a Palátiumban

régi oltárod (mikor ős Evander

halmát nyalta még Tiberis, s esténként

alkonyi fényben

az Aventinus s Capitólium közt

Róma Quadrátát hazatérő quiris

látta még s egy lassu saturni verset

mormoga halkan);

Láz, ó hallgass rám. Az uj embereknek

kicsinyes hadát tova üzd el innen;

szent e borzadály, hol az ős istennő,

Róma, leszunnyadt.

Dús fejét magas Palatinra hajtja;

Caelius felé kiteríti karját;

s Appius tág útja mögött nagy válla

messze feszül ki.

(Babits Mihály fordítása)