Részlet Gáspár Ferenc regényéből

– Piroska, te hogy kerülsz ide? – minden bizonnyal ezt kérdezték volna tőle egy rossz regényben, vagy ócska és levitézlett trubadúrok írta versben. De nem így történt. Egyszerűen csak futunk, szaladunk, a szél összeborzolja a hajunkat, és egyszerre csak nincsenek házak körülöttünk. Ligetes tájon állunk, olajfák és bimbózó leanderek között. Közelebb lépek hozzá, tenyerem végigsimítja az arcát. Úgy csókol meg, mintha először tenné. Úgy öleljük egymást, mintha először… Úgy bonyolódunk egymásba, hogy észre sem vesszük.

– Már nem vagyok távol, Galeotto. Itt vagyok, veled!

Néz rám, ártatlanul, én meg csak csókolom, ahol érem. Piroska!

Minden megszépül körülöttünk. Szépek a lepukkant, szemetes utcák, szép a por, amit a tavaszi szél hordoz körülöttünk, még a zarándokok is szépek, még a betegségük is szép. Azért az utóbbi nem annyira… sőt, pont a mi boldogságunk miatt csavarodik el még jobban a szívünk, ha reájuk tekintünk. Pedig nem csak nézünk… Támogatjuk, visszük őket az ispotályba. Mikor az első beteget karoljuk fel két oldalról, összemosolyog a szemünk. A másodiknak végigfolyik a hányás a mellén, Piroska először riadtan kapja el a kezét, aztán bűnbánó arccal karol belé újra. Gyönyörű ez az arc, klasszikus görög arc, madonnaarc.

Nem is látom a szenvedőket, nem látom, ahogy a taknyuk, nyáluk folyik, nem hallom, ahogy hörögnek. Nem félünk, hogy megfertőzhetnek minket, szerelmünk védőpajzsán nem foghat ártalom. Szinte elfelejtem, miért jöttem ide, miért vállalkoztam a zarándokútra. S nem kérdezem őt, nem firtatom, hogy miért nem Janust választotta, miért nem a nálam fiatalabb és verselésben kétségkívül tehetségesebb költő tetszett neki. Beérem azzal, hogy velem van, hogy láthatom, hogy érinthetem.

Egyre több a beteg. Amerre támogatjuk őket, halottak hevernek az utcákon, a földön, temetetlenül. Bűzük csavarja az orrunk. Estére holtfáradtan roskadunk egymás mellé az ispotály előtt, még arra sincs erőnk, hogy megcsókoljuk egymást. Piroska a fejét keblemre hajtja. Így zuhanunk az álomtalan álomba. Annál nagyobb a riadalmunk másnap reggel. Ugrálásra, ordítozásra ébredünk, a nap a szemünkbe süt.

– Ő volt az! – rikácsol velünk szemben egy toprongyos csavargó. Mellette jól öltözött úr, lovon. Egy cavaliere.

Körbepillantok. Egy rakás ember áll itt, valamennyien minket néznek.

– Az a nagyorrú? – kérdezi most a lovag, s felém bök a kardjával.

– Dehogyis! – visít az alávaló.

Megismerem, ő volt az, aki gyilkost kiáltott. Az ő cimboráját segítette át a túlvilágra… no nem Piroska. Talán Domenico? S bármilyen szorult a helyzetünk, elvigyorodom. – Az a másik ott… Az a hosszú hajú!

– De hiszen az egy lány – mondja elképedten a cavaliere.

– Mit akartok itt? – A gyáva Roberto atya lép ki az ispotály kapuján. Aki elszaladt, mikor az első beteget meglátta. Azóta sokat változott, talán az imák segítettek, talán megmosták a fejét, ki tudja? Mindenesetre most teszi a dolgát, segít a betegeken. Bár hozzájuk nyúlni azért nem szeret… Inkább csak feladja az utolsó kenetet a haldoklónak. Vagy imádkozik velük a szentanyához. – Mi ez a hangoskodás? Itt betegek vannak!

Nofene. Van némi kurázsi az atyában?

– Azt állítja ez a… – s a lovag megvetően rándítja össze az ajkát – ez az…ember – nyögi ki végre –, hogy a társát megkéselték.

– No és? Ehhez mi köze ennek a lánynak? – kérdi az atya.

– A nő volt az! – ordítja a toprongyos kikerekedett szemmel. Két kezét összekulcsolja, és térden áll. Roberto szerzetesi magasságokból vizslatja.

– Elment az eszed, barátom – mondja nyugodt hangon. – Vagy a pestis betegítette meg az elméd. Ez egy ártatlan magyar leányzó, aki segít a betegeket összeszedni az utcákon. Félelmet nem ismerve ápolja őket.

– Én tudom, ki volt a gyilkos! – kapok erőre. Támaszkodom is felfelé, Piroska megdöbbenve figyel. – Egy Domenico nevű férfi – mondom. – Láttam, mikor levágta az úr cimboráját.

– S honnan tudod, hogy így hívják? – hajol felém a lovag a magas lóról.

– Hallottam – felelem. Tudom, most határozottnak kell lennem. – A gyilkosság előtt így szólították.

– Ki szólította így?

– Egy kapu alól lépett ki, s szőke hajú lány kiáltott utána.

– Meg tudod mondani, melyik kapu volt az?

– Hogyne – bólintok elnehezült lélekkel.

– Akkor megmutatod nekünk – mondja a lovag, s int, hogy kövessem. Bátorítóan kacsintok a lányra, intek az atyának, hogy semmi baj. S indulunk kaput s házat keresni.

Végül mégiscsak elmondtam neki Piroskát. És nem esett neki rosszul, nem sértődött meg, sőt egyre vidámabb arccal figyelt.

– Mindig belekeveredsz valami szarba, Galeotto.

– Hát ez nem volt valami költői. Te talán nem? Majdnem kirúgtak a mester iskolájából.

– Régen volt – legyint a bortól kókadtan.

– A zarándoklatom is régen volt. Tizenkét esztendeje.

– Szerinted megváltoztál? – kérdi ő.

– Nem változott ő semmit – szól közbe a kocsmáros. – Mindig ide jár, hozzám. Jól teszi, ennél jobb bort sehol nem kaphat.

– Budán – mondta Janus.

– Hát hol másutt? – csodálkozik a jóember, de Janus unja a témát.

– Hozz inkább valami harapnivalót a borod mellé.

– Folyamatosan változunk, barátom – mondom én. – Egyszer fent, egyszer lent. Most például te vagy a hívő, és én a hitetlen. Azt mondod, variates delectat. És hogy a gondolkodó ember nem következetes. Akár fel is lázadhat a királya ellen.

– Ez most hogyan jutott az eszedbe?

– Nem tudom – felelem. – De kinézem belőled.

– Bolond vagy, Galeotto. Soha nem lázadnék fel Mátyás ellen.

(Coldwell Art Kiadó, 2019)