Alibi

Budapesti tartózkodásom első két hetéről eddig nem meséltem, uram, mert szégyelltem magam egy akkor elkövetett cselekedetemért. Tudniillik leütöttem az utcán egy féllábú embert. Persze nem mindjárt ezzel kezdtem anyaországi ténykedésemet. Az első napokban, legalább tíz napig, főleg a budai villa tágas nappalijában üldögéltem, a tévét néztem és a rádiót hallgattam, házigazdám, a Fehérhajú Szabadkőműves meg szelíden noszogatott, hogy fessem már le egy nagyobb vászonra a Békét, ahogyan ő azt elképzeli, galambbal meg mindennel, ami belefér, de én szabódtam, mondván, előbb tájékozódni akarok új környezetemről, tekintettel arra, hogy engem a történelem még annak idején lefaragott az anyaországról, a határ túloldalára kerültem, elvetődtem egészen Boszniába, ahová igen kevés információ jutott el az alföldi tájakról, merthogy arrafelé egészen másfajta információk röpködtek az utóbbi években, tehát van bepótolnivalóm, amire igényt is tartok, mert én önérzetes magyar ember vagyok, mondhatnám hazafi, és még inkább az lettem, amióta kirugdaltak a balkáni hegyek közül. Meg aztán nem is volt kedvem festeni.

Szóval kényelmesen, elterpeszkedve tájékozódtam békés és végre saját anyanyelvű közegem központjában és egyre idegesebb lettem. Vagy tíz nap múlva indokolatlanul emelt hangon, valójában ingerülten föltettem néhány goromba kérdést jóságos házigazdámnak. Ilyesmiket lármáztam: hová a fenébe menekültem én? Idióták, kriplik és ferde hajlamaik miatt hátrányosan megkülönböztetettek országába? A műsorok mennyiségi arányából ezt szűrtem ki. Én vérgőzös tájakról pucoltam ide, arrafelé élesben ment a lövészet, az éles golyók és gránátok gyakran húsba találtak, de még ott sem hallottam annyi nyafogást, mint itt a budai hegyoldalon ezekből a hangos és képes dobozokból. Vannak-e megmaradt sima és dombos vidékeinken még normális, egészséges emberek is? És ha vannak, mennyien?

Imigyen handabandáztam harsányan, az öregúr türelmesen végighallgatott, majd bölcsen azt javasolta, hogy mozduljak ki a házból, járkáljak egy kicsit a békés utcákon, biztosan találkozom majd nekem tetsző emberekkel, amire nagy szükségem van a háborús sodródások után, ez a négy fal közötti üldögélés meg ráadásul depresszióssá tesz minden gondolkodó embert, még egy festőt is.

Beláttam, hogy igaza van, cipőt húztam a lábamra, kimentem az utcára. Elsőnek egy roskatag öregasszony szólított meg, lehetett vagy nyolcvanéves, ételhordót tartott a kezében, ez eléggé ritka látvány ilyen előkelő környéken, de mégis előfordul, a járda szélén görnyedezett és megkért, hogy vezessem át az úttesten a túlsó oldalra. Belekaroltam, vezetni kezdtem, percenként vagy három lépést tettünk meg, de még így is rám ripakodott, hogy ne vonszoljam ilyen gyorsan, ha sietős a dolgom, és ha nincs bennem segítőkészség, inkább hagyjam ott az út közepén, neki már úgyis minden mindegy.

(Magyar Napló, 2019)