Evezősélet a Dunán

Édesapámmal minden vasárnap kirándulni mentünk. Ősszel, kora tavasszal gyalogtúrára a budai hegyekbe, télen síelni a Zugliget fölötti Harangvölgybe, tavasztól őszig pedig a Dunára. A Duna a Római-partot jelentette, ott is a Vasas Csónakházat, ahol édesapánk két evezős „kielboat”-ját tárolták. A csónakok gazdái az ötvenes években még megtarthatták bérelt kabinjukat, így a reggeli mise után többnyire autóbusszal indultunk a vízre, és épp csak ennivalót vittünk magunkkal, minden más felszerelésünk odakint volt.

A „kielboat” akkoriban igazi varázsszó volt, egy népszerű, elegáns és viszonylag könnyű csónakot jelentett, amely, ha jól húztak az evezők, úgy siklott a vízen, mint a nyíl. Ez a két gurulós evezőüléssel ellátott, négy személyes hajó az orrában pihenő-, a farában pedig kormányos paddal is rendelkezett.

Ahogy növekedtünk, édesanyánk mind gyakrabban otthonmaradt, hogy a vasárnapi műszak beiktatásával hozza be hét-közbeni háztartási lemaradásait. A munkába járó nők jól ismert szokása ez, ilyenkor egészen a nagytakarításnak vagy a befőzésnek szentelhetik az idejüket. Így az első evezőknél kiskamasz korától kezdve leggyakrabban a bátyám ült.

Szép, de nem könnyű sport az evezés. Az evezősök a csónak haladási irányának háttal ülnek. A lapátokat a csónak mellett, a víz felületén hátrafuttatják, miközben az üléskocsik előre szaladnak velük a sínen. Ekkor az evezőket elfordítják, hogy belemerüljenek a vízbe, de csak annyira, hogy a felső élük kilátsszék. Aztán a karok és lábak megfeszítésének erejével és a hátrakocsizás lendületével előrehúzzák a lapátokat és előrehajtják a hajót. Tudomány és élvezet is a két evezőpárt összehangoltan vezetni a folyó vízén és vízében.

Tudtam én is evezni, de nyilván nem olyan erővel húztam, mint a férfiak, ezért többnyire a kormányzás volt a feladatom. A hátsó padon ülve fogtam a kormányzsineget, és figyeltem a hajónk futását, az evezők összeszokott mozdulatait. Nagyon elbámészkodnom azonban nem volt tanácsos, mert vasárnap délelőttönként a Római-part csónakházaiból ezernyi hajó rajzott ki még a múlt század derekán is. A számos értelmiségi és munkás evezősklubnak köszönhetően a harmincas évektől kezdve igazi tömegsporttá vált a dunai evezés. Ezért, ha egy kormányos nem figyelt kellően, hamar összeakadtak az egymással párhuzamosan haladó hajók lapátjai.

A nyári szünidőben nem csak vasárnaponként eveztünk fel a Szentendrei-sziget általunk kedvelt, „budai” oldalára, ahol éveken át a pihenő helyünk, édesapánknak pedig a sporttársaival való találkozóhelye volt. Mikor tizenkét-tizenhárom évesek lettünk, egy-egy hosszabb evezőstúrára is futotta már az erőnkből. Vagy a Szentendrei-szigetet kerültük meg ráérősen, a szigetcsúcson esti vacsorafőzéssel, éjszakai sátorozással, vagy a Ráckevei-Duna-ágban terveztünk három-négy napos túrát. Ilyenkor édesapánk volt a szakács, bográcsában többnyire takarosan megpucolt krumpli főtt, tetején párizsi szeletekkel. Majd zománcos kiránduló-tányérjainkon a forró és puha burgonyakockákhoz tehéntúrót kevertünk, villával összetörtük, és úgy ettük ezt az egyszerű ételt, mint valamely mesterszakács legfinomabb fogását. Nyilván a tábortűz adta füstös ízeknek is szerepük volt a sikerben.

A parti vizekben való fürdőzés, a siklók, kis halak, vízimadarak megfigyelése, a mozgalmas társasági élet bőven megérte a koránkelés, autóbuszozás és az evezés fáradalmait. Amikor hazaértünk, kipirult ábrázatunkon nem csak a Duna csillogása tükröződött, hanem az ügyesen és kitartóan végzett mozgásnak, a szép sportteljesítménynek a büszkesége és öröme is.

Mezey Katalin