Részlet Varga Zoltán Zsolt novelláskötetéből

Sötét kamra

Két napja már, hogy üres, én mégis kilopódzok éjjel. Megszokásból. Belépek a kamra hűvösébe, itt a kő is hidegebb. Meztelen talpammal érzem a megbillent mettlachi lap élét, sarkát. A hold neonfénnyel süt be az aprócska ablakon, csak egy darabon dereng fel az üresen tátongó polc. A dróttal rögzített gereblyenyelet átvérezte a pirospaprika, őrzi a valamikori kolbászok szagát. Ettől még fájóbb az éhség, hegyes körmével felkaristolja a gyomrom.

A hálóingem csücskével törölgetem a zsíros bödön alját, majd szopogatom. Éppen hogy csak érzem a zsír ízét. Négykézlábra ereszkedem, úgy tapogatom végig a mettlachit. Hátha csoda történt, elgurult valahová egy krumpli, lepottyant egy morzsa, egy darabka száraz sajt.

Pár héttel ezelőtt még a sarokban púposodott a szakajtó krumpli, mostohám odaadta érte a családi ékszereink utolsó darabját. Három szemet főzött mindenkinek naponta. Éjszakánként a nyers krumplit dézsmáltam. Csak egyet mertem elropogtatni, héjastul. A földet is megettem róla, ne maradjon semmi nyom. De amikor már csak tucatnyi feküdt a szakajtó alján, nem volt bátorságom csenni belőlük, mostohám számon tartott minden egyes darabot.

Nincs miben reménykednem, minden nap hallom apám és mostohám veszekedését. Nándor, csináljon valamit, éhen döglünk. Menjen el vagont rakodni! Én a Latabárok és Sárosi doktor kertésze vagyok, én nem rakodok vagonokat! De hát az idén még le sem jöttek az urak! Majd lejönnek előbb-utóbb! Ha maga nem csinál semmit, akkor én kiállok a sarokra! Álljon csak, úgysem ért máshoz! A vita itt mindig megszakad. Fogalmam sincs, hogy lesz abból pénz vagy étel, ha mostohám kiáll a sarokra. Egyébként nem beszél ilyen szépen. Ruszin nő, a háború elől menekült Magyarországra Kárpát-Ukrajnából, valamelyik nyaralóban szolgált, amikor apám megismerte. Erősen töri a magyart. Amikor még volt mit ennünk, mindig így hívott be az udvarról délidőben: Nándiká gyéré bé ébédélni, kizsfijam. Az öt mostohám közül őt, a középsőt szerettem a legjobban.

Apám meg csak ül a konyhában egész nap, nyeli a nyálát, meg szívja a cigarettáit. Arra valahogy mindig telik. Már megmetszette és lepermetezte a fákat, felásta a kertet Latabáréknál meg Sárosiéknál, várja, hogy végre lejöjjenek Pestről és kifizessék. Néha odahív magához, az ölébe ültet, elborít a csípős füst, kaholok. Emlékszel Nándika, milyen finom kalácsot ettél Latabáréknál, ha elkísértél a munkába? Bárcsak ne emlékeznék. Megőrült, Nándor? Ripakodik rá mostohám. Ételről beszél a gyereknek ahelyett, hogy felemelné a valagát és elmenne szerezni? Dühödten kap fel apám öléből, hatalmas kebleihez szorít, izzadságszaggal keveredett édes pacsuliillat lebben hónaljából.

Hiába kúszom végig oda-vissza a kamrát, csak a térdemből csordul ki a vér, felsebezi a félrebillent mettlachi. Az ujjammal törlöm le, lenyalogatom. Finom, sós. Ekkor tapintom ki a kötelet. Valaha sonka, meg szalonna lógott róla. Most árván csüng. Leoldozom. Az egyik Nick Carter-füzetben olvastam, hogyan kell akasztani. Elegem van az éhezésből, elhatározom, hogy felkötöm magam. Majd ha meghalok, az apám megbánja, hogy nem ment el vagont rakodni, a mostohám pedig, hogy nem állt ki a sarokra, hiába ígérgette. Kötök egy hurkot a kötélre, beleteszem a nyakam. A konyhából óvatosan behozom a sámlimat. Felállok rá, a kötél végét az ajtó tetejébe vert szeghez rögzítem, apám böllérkötényei lógnak róla. A sámlit kibillentem magam alól.

A kötél egy pillanat alatt megszorul. Irtózatosan fáj a nyakam, a torkom, a szemem kigúvad a légszomjtól. Nyelvemet harapdálom kínomban. Káprázik a szemem, a káprázatban megtelik a kamra minden jóval, halott anyám válogat közöttük, már hozza is felém az üveg lekvárt, a fél vekni kenyeret.

Hiszen mondta a tisztelendő úr, hogy a halálom után találkozni fogok vele. Ma reggel is odajött hozzám az atya, pedig misézni sietett. Fejemre tette a kezét, és megnyugtatott az örök élet felől. Az éhezéstől kifinomult szaglásommal éreztem kezén a vajat és a kolbászt.

Lógok az ajtón, mint egy fél disznó, a fejem már olyan vöröseslila, mint a sonka füstölés után. Fájdalmamban rugdosom az ajtót, ez ébreszti fel mostohám. Villanyt gyújt a folyosón, kibotorkál a kamrához és meglát. Te jóságos Isten, mit művelsz magaddal, te gyerek? Odaront, felnyalából. Valamennyit lazul a kötél. Felemel annyira félkézzel, hogy a másikkal meglazíthassa a hurkot. Hörögve veszek levegőt. Áthúzza a hurkot a fejemen, elgyengül, a padlóra huppanunk. Úgy kuporgunk ott, mint egy profán Piéta. Zokog. Úgy sirat, mintha az édes gyermeke lennék. Úgy sirat, ahogy anyám a halála előtt egy évvel elsiratta a húgomat.

Együtt sírunk, könnyeinkkel összemaszatoljuk egymást. Még sokáig összevissza nyelem a levegőt, harákolok, krákogok, mint apám a cigarettától. Aztán lassan visszaáll a rendes lélegzésem, a nyakamat simogatom, megpróbálom kimasszírozni belőle a fájdalmat.

Hirtelen ismét, a maga alattomos módján, gyomorszájon rúg az éhség.

(Orpheusz Kiadó, 2019)