Csender Levente József Attila-díjas alkotót, a 2020-ban megjelent Böjte Csaba Füveskönyve – örömhöz segítő gondolatok – íróját munkájának folyamatáról, kihívásairól, próbatételeiről és a Szent Ferenc Alapítványnál élő gyerekekről kérdeztük. – Diósi Mária interjúja.

Diósi Mária: 2019 decemberében, amikor összeismertettek titeket, Csaba testvér úgy fogalmazott, hogy szereti a kihívásokat. Engem most az érdekelne, hogy számodra megpróbáltatás volt-e könyvet írni róla?

Csender Levente: Nagyon sok szempontból az volt. Az eddigi novellásköteteimet, mesekönyveimet a saját életemből, életünkből ihletődve írtam meg, most viszont Csaba testvér gondolatait kellett valahogy csokorba szednem. Tartottam kicsit a feladattól, hiszen teljesen ismeretlen ösvényre léptem, de sokkal jobban alakult minden, mint ahogy elképzeltem. Az eredeti cél egy életrajzi könyv volt Csoda minden nap címmel. Arra készültem; elolvastam Csaba testvér összes addig megjelent könyvét, interjúit, dokumentumait, de végül közbeszólt a pandémia, tolódtak az előre kitűzött dátumok, és a tervezett tavaszi találkozásból nyári lett. Az életrajzi könyvből pedig Füveskönyv. Kezdetben azt gondoltam, hogy majd leülünk Csaba testvérrel a kolostor udvarára, és nagyokat beszélgetünk. Ehhez képest aztán beültetett az autójába az anyósülésre, Lettner Krisztina fotográfust meg a hátsóülésre, és míg Csaba testvér intézte a dolgait, a mindennapi teendőit a gyerekekkel, nevelőkkel, az általa vezetett házakkal, én kiraktam az autóban a diktafont, és menet közben beszélgettünk.

DM: Miről társalogtatok?

CsL: Elég önző módon mindenről kérdeztem, ami engem érdekelt, foglalkoztatott, és ő becsületesen válaszolt is mindre, legyen szó gyerekekről, az életéről, pályájáról, teológiáról, szerzetességről. Csaba testvér önazonos ember, ezért jó válaszokat adott, különösebb gondolkodás nélkül. Csak jól kellett kérdeznem. Amikor letelt az öt hét, elmentem a székelyföldi Oroszhegyre nagymamám házába, beültem a rengeteg hanganyaggal, elkezdtem leírni őket, válogatni, húzni, tömöríteni, és lassan összeállt a kép. Déván volt egy pillanat, mikor azt mondtam, hogy ebből nem lesz semmi, de a kolléganőm biztatott, mondván, hogy higgyem el, lesz. Végül, miután elkezdtem tematizálni, címeket adni az egyes részeknek, kirajzolódott előttem a végeredményhez vezető út.

DM: Jól értelmezem az elhangzottak alapján, hogy a folyamat végéig a komfortzónádon kívül voltál?

CsL: A Füveskönyv megjelenésének pillanatáig kívül voltam, hiszen nem tudtuk biztosra, mi lesz a végleges eredménye az együttműködésnek. Bár volt egy alapvető biztonságérzetem, és a fogadtatásunk is nagyon jól sikerült, mert nem mint egy szerzetes és egy író, hanem mint két székely ember beszélgettünk. Mégsem tudtam az egyik lépésem után mi lesz a következő: csak a saját belső iránytűmben bízhattam. Arról nem is beszélve, hogy akkor még nem tudtam, mit fog gondolni Böjte Csaba a közös munkánkról. Hozzá tudok-e tenni valamit? A közösen eltöltött öt hét alatt azért nagyon izgultam, hogy tudom-e teljesíteni azt a feladatot, amit kaptam.

DM: Ki tudnál-e ragadni egy olyan történetet, amely maradandóvá vált számodra? 

CsL: Talán legnagyobb élmény a kolostori beszélgetésünk volt. Nagyon izgatott az a kérdés, hogy ki Böjte Csaba, sokat gondolkodtam, hogyan tegyem fel ezt neki. Mindenfélét hallottam, olvastam róla, de hogy valójában ki is ő, nem igazán tudtam megfogalmazni. A válasza egyszerű volt, mégis ütős: egy marék por, mint mindenki más. Ekkor nyugodtam meg igazán; ez adott egy biztonságérzetet. A válaszában benne volt az egész ember: úgy a legnagyobb, hogy a legkisebb akar lenni. Egyébként ez a beszélgetés majd az életrajzi könyvben fog megjelenni. Persze, volt még számos csoda az utazások során. Szép emlékként maradtak meg a Gyergyói havasokban átélt pillanatok; egy ott élő remetét látogattunk meg. Csaba testvér az erdőben misézett, az oltár egy kartondoboz volt…

DM: Hogyan hatottak rád a találkozások a gyerekekkel, nevelőkkel?

CsL: A gyerekek Déván azonnal befogadtak. Amikor először megérkeztünk, volt két kisfiú az udvaron, és azonnal odajöttek: gyere Mikulás kosarazni. Be sem kellett mutatkoznom, máris megtaláltuk a közös hangot. Ha éppen nem utaztunk, le-le ültem írni, és akkor nagyon sérelmezték, hogy nem megyek velük focizni. Amikor beszélgettünk, elmesélték a történeteiket. Először nehéz volt befogadni is, hogy azoknak a pár éves gyerekeknek milyen előéletük volt, hogy éltek, mielőtt az Alapítványhoz kerültek. Aztán rájöttünk, hogy nem kell foglalkoznunk ezzel, hiszen ők se teszik. Ha valaki megkérdezi, elmesélik, de úgy, mint bármilyen más történetet. Jó volt látni, hogy most már szeretve vannak egy-egy családban¹. Haladnak, fejlődnek és megkapják azt a lelki töltetet, azt a szellemi muníciót, amivel aztán saját önálló útjukra indulhatnak egyszer. Az alapítványi házakon belül egy-egy nevelő 10-12 gyereknek egyengeti útját. Őket nevezzük egy családnak.

DM: Tudomásom szerint már írjátok a Füveskönyv második részét, méghozzá úgy, hogy megnyitottátok a nyilvánosság előtt a lehetőséget, hogy bárki kérdezhessen Csaba testvértől. A beküldött kérdések közül te kiválasztasz egyet, amit megosztasz Csaba testvérrel, majd ő minden páros napon este nyolckor (erdélyi idő szerint este kilenckor) válaszol; ebből alakítva ki másodikFüveskönyv–anyagát. Mi alapján választod ki ezeket a kérdéseket?

CsL: Mindig megnézem, hogy van-e valami aktualitása. Nemrégiben volt a házasság hete, s akkor ahhoz igazodva döntöttem, de figyelemmel követem az egyházi ünnepeket is. Fontosnak tartom, hogy a kérdéseknek legyen tétjük, társadalmi üzenetük a keresztényeknek és a nem keresztényeknek egyaránt, de mindenekelőtt valósak legyenek, s egy mindennapi problémát vessenek fel. Csaba testvér is szereti, ha elgondolkodtatja a kérdés, cserébe ő sem ad sablonválaszokat. Ettől lesz izgalmas.

DM: Mindaz, amiről eddig beszélgettünk, elég embert próbáló feladatnak tűnik, de mellette van-e lehetőséged foglalkozni mással is?

CsL: Az életem valóban intenzív a gyerekekkel, családdal, utazással, de nem szeretném a saját írói pályámat sem feladni. Az elmúlt évben nem igazán írtam novellát, viszont most újra elkezdtem, bár valószínűleg ezek már kicsit mások lesznek, mint a korábbiak. Közben folytatom a mesekönyvem, a regényem, de egy színpadi adaptáció, rádiójáték is készülőben van. Ha lesz holtidő, akkor ezeken fogok dolgozni. A jelenlegi helyzet egy jó vargabetű, ami engem is megmozgat. A közös beszélgetések rám is hatással voltak, átmostak, átformáltak. Pozitívabb lettem, mint korábban voltam, és most hagyom, hogy egy kicsit leülepedjen. Ez az elmúlt év nagy változást hozott az életemben.

¹Az alapítványi házakon belül egy-egy nevelő 10-12 gyereknek egyengeti útját. Őket nevezzük egy családnak.