Egy kávé mellett

Velence óvárosa régóta veszélyben van, mert valósággal széttapossák. Már a város vezetése is fontolgatja a turisták számának korlátozását. Tavaly augusztusban olvastam erről a Sternben. Régi szokásom, hogy nyaraláskor a tengerparton mindig megveszem, mert könnyen olvasható, lapozgatható, szép nagy képek vannak benne. Egy papír alapú termék, a friss újság illata már a polgári hagyományokat juttatja az ember eszébe. És ennek a német hetilapnak megvan az a hagyománya is, hogy mindig egy központi témát jár körül. Ebben az esetben Velencét – keresve sem lehetett volna aktuálisabbat találni a nyári uborkaszezonban. A képek természetesen meggyőzőek, ha egy cikket olvasunk, miért kételkednénk benne. Az agresszív tömeg címlapfotója valóban megelőlegezte az érdeklődésemet. Belegondoltam, hogy voltam már én is ilyen taposó turista harminc évvel ezelőtt, hiszen a közeli kikötőkből mindenhonnan indítanak valamilyen vízi járművet, ha már arrafelé nyaral, ugorjon át egy napra Velencébe, ne szalassza el az alkalmat.

Arra gondoltam az újságot letéve, hogy meg kellene nézni ezt a Velencét, amíg egyáltalán beengednek. És nem úgy, mint a turisták ábrázolt tömege, hogy hajnalban kel, előtte reggelizzen, aztán elinduljon a kikötőbe, aztán hajóval át Velencébe, ahol kétórás út után kirakják a Szent Márk tér mólóján, azzal, hogy délután hatkor érte jönnek. Addig elsőként megnézheti a teret, ahol a Caffè Florian 1720 óta működik, árkádos terasza példaként szolgált sok későbbi kávéház kialakításánál. Egy kávé mellett üldögélt itt Lord Byron, Charles Dickens, Giacomo Casanova, Goethe, Rousseau, Jean Cocteau és sokan mások, de ellátogatott ide Kosztolányi Dezső is, aki talán éppen valamelyik kerek asztalkánál vetette papírra találó megállapítását: „Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak.”

Ezután a városnéző követheti a kis piros nyilakat a csatornákat átszelő hidacskákon, melyekre odaírták, hogy Rialto. Egy könnyen követhető, híres útvonal ez, hiszen ezeket a helyeket nézik meg, akik csak egy napra mennek. Nem hiányozhatnak egyetlen itt játszódó filmből, regényből sem, erre sétálnak a Halál Velencében szereplői is.

Ezt láttam magam is, aztán ott, az újság fölött eldöntöttem, hogy márpedig én ennél többet akarok látni, és főleg megtapasztalni. Annyi művészeti alkotás színhelye minden műfajban, hogy mindenki talált benne valami inspirálót a festőktől a zeneszerzőkön át az írók sokaságáig.

Sokkal bonyolultabbnak gondoltam, hogyan találja fel magát az ember az óvárosban, ha a szárazföldről érkezik. Aztán jött sorban az összes többi közhely cáfolata, semmi nem olyan egysíkú és egyoldalú és közhelyes, mint ahogyan arról egy évvel korábban olvastam. Milyen könnyű kézzel írták le, hogy nincs is helyi lakosság, ami van, az is elöregedett.

A csatornapartok sikátoraiban reggelente néztem, hogyan pakolja ki a friss árut csónakjából az álmos zöldséges: egzotikus gyümölcsöket, salátaféléket. És már álltak is sorban a járdán a vevők; az olaszoknál az érkezési sorrend mindenütt mindenben az első számú törvény. Semmi másért nem szólnak rád, de ezt az egyet sose szegd meg, akkor se, ha csak szórakozott voltál, mert ezért esetleg a csatornában végzed. Ugyanígy állnak sorban a friss pékárukért is, szemlátomást helybeliek. Mivel kicsi az üzlet, a sor a hentes előtt is a keskeny, vízparti járdán áll. Mintha még a sornak is évszázados rendje lenne. A kiszolgálás pedig villámgyors és udvarias, nem kell tülekedni, sehol nem kell sokat várni.

Kontra Ferenc