Egérút

Néha, amikor rátör valami meghatározhatatlan, szorongató reménytelenség, csak fekszik, és bámulja a plafont, vagy a lábát, akár egy idegen testrészt, és úgy érzi, semmi esély soha többé semmire, hogy véglegesen és végérvényesen araszol, mit araszol, egyre gyorsuló léptekkel igyekszik a semmi felé, miközben inkább távolodna, menekülne, csakhogy nincs hová, nincs egérút, nincs menedék, nincs értelme és célja semminek, a földi élet csak egy véletlen baleset, amelyben a papucsállatkától a gorillákig, az amőbától az emberig nincs az égvilágon semminek jelentősége és valódi tétje, és olyan erősen tör rá a rettegés, hogy alig kap levegőt. Olyankor hosszú-hosszú ideig mozdulatlanná dermed. Talán a rettegés dermeszti meg. Olyannyira, hogy leplezni sem tudja azt az állati félelmet, amely megbénítja. Képtelen bármiféle pózt magára ölteni, hogy takargassa a nyomorúságos szűkölést. Akkor most ki fog derülni, hogy milyen is vagyok valójában, suhan át rajta. Meglehet, semmilyen. Ettől a gondolattól mintha engedne a szorítás a mellkasában, s mintha a kisujja utolsó perce is megrezzenne.

Egyszer három évig élt együtt egy nővel. Teljesen átlagos nő volt, átlagos adottságokkal. Szeretett utazni. Ő annyira nem, de különösebb erőfeszítésébe sem került a nővel tartani. Három közös nyár, három közös nyaralás, közben néhány hosszú hétvége. Pózolás az önkioldós fényképezőgép előtt, különféle turisztikai nevezetességeknél, többnyire egymásba karolva. A harmadik év végére aztán végérvényesen csak a pózolás maradt. Amikor kidobta a lakásából az egyetemista albérlőket, és hazaköltözött, arra jutott, nem is emlékszik másra az együtt töltött időből, csak a pózokra. Mindenféle, természetesnek ható és természetellenes pózokra. Később az egyik közös ismerősük mesélte, hogy a nő (úgy emlegette, hogy az exed, ami idegesítette) nem sokkal a szakításuk után összejött egy kétkezi munkással vagy mesteremberrel, vagy ilyesmivel, és áradozott, mennyire jó végre nem értelmiségivel lenni. Mennyivel könnyebb és egyszerűbb. Arra gondolt, talán úgy érti, hogy pózmentesebb. Mindenesetre a nőnek az a kapcsolata sokkal rövidebb ideig tartott, mint ameddig vele élt együtt, amiből arra következtetett, ebben a vonatkozásban mégsem a póz lehet a kulcsszó. Mindenki pózol, a mesterember is, legfeljebb más módon. Nem föltétlenül természetesebben. A lényeg azonban az, hogy miközben még mindig csaknem teljesen moccanatlanul feküdt, olyan érzése támadt, egyszerre megszabadult a pózoktól. És ettől a (maga is tudta, hogy) hamis érzéstől visszatért a tagjaiba az élet.

Fölállt, kiment egy sörért. A megszokott mozdulattal bontotta föl, emelte az ajkához, kortyolt bele. Üvegből itta. Az a nő, aki szeretett utazni, mindig megszólta ezért. Hogy miért issza üvegből. Olyan alpári. Kíváncsi lett volna, utódja, a mesterember hogyan fogyasztotta a sört. Meglehet, nem is sör-, de borissza volt, metszett pohárból itta a rizlinget, eltartott kisujjal, miután megszaglászta a nedűt. Fölhorkant, ahogy elképzelte a látványt. Aztán elkomorodott. A nő, aki szeretett utazni, nem is szokott eszébe jutni, most viszont rajta mereng, meg a kétkezi munkásán. Nem szerette rajtakapni magát az efféle gondolatokon, ahogyan a meghatározhatatlan, szorongató reménytelenséget is gyűlölte, az érzést, hogy semmi esély soha többé semmire, hogy véglegesen és végérvényesen araszol a semmi felé, mert nincs egérút, nincs menedék, a nők sem azok, a sör sem az, s az életnek nevezett szerencsejáték a legkevésbé. Talán egyedül a pózolás enyhít az egészen, állapította meg magában, s mivel kifogyott a söre, újabbat bontott, és mohón kortyolni kezdte.

Bene Zoltán