Anyaföld, imádlak! hisz’ egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.

Ha elsuhan rajtad a halálnak árnya,
Múló felhő – hiszen ezer virágszálba’,
Ezer ember szívben ismét újra ébred
Az örök, változó, halhatatlan élet.

Te adtad – éneket ajakamra csalva, –
Hogy szívem érzését kiönthessem dalba,
Hogy a mi érzésből meg nem tér már benne,
Talán még más ember örömére lenne.

Annyi csak, ha van is, – énekemben érdem,
Hogy a magyar szívet szeretem és értem;
Úgy nagy nyugalmában, akkor meg csak hagyján,
Mint zúgó viharban, zivatarok napján.

Már hogy ne érteném? hiszen rokon vélem,
Már hogy ne szeretném? hisz’ napom itt élem
E földön, melynek nincs párja e világon,
Melynek minden egyes kis porszemét áldom.

Drága jó anyaföld, de meg is van áldva,
Dúsan, szépen terem virága, dudvája;
Ha dudva, hát dudva – az is nyilik zöldön,
Boldog az élete – ha ezen a földön.

Áldott jó anyaföld! bele-bele mélyed
Életem gyökere – onnan száll az élet
Ereimbe vissza – kivirágzik szépen
Magányos szívemnek egy-egy énekében.

Érzem illatodnak reszkető páráját,
Ha tavaszi napon barázdákba szántják
Kebledet az ekék. – Erő száll belőle
Erő, élet, illat, a kék levegőbe.

Hogy kifakad rajtad hamvas színezettel
Tavasz-üdeségben a harmatos reggel,
Hűvösebb sugárral, esti csillagfénynyel
– Mind az én életem, egyben a tiéddel.

Hogy ha visszahull rád hideg őszi szélben,
Sárgult fák levele, aranyeső képen,
– Késő már, hogy nézzük a leszálló napot –
Fáradt gyermekedet mélyen elringatod.