Toót-Holló Tamással legújabb, az Ünnepi Könyvhétre megjelent Csordul a csepp című kötete kapcsán Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Legújabb köteted bemutatóján jártam. Megbocsáss, hogy csodás címed csorbítom (Csordul a csepp), de ritka, mint a fehér holló, csak csurran-cseppen néha ilyen alkalom. Valóban különös, felemelő, szívmelengető esemény volt, ráadásul Bán János Mórral közösen, kettős. Első kérdésem, hogy miként futott össze e két történelmi tárgyú könyv, e két alkotó s a Magyar Rhapsody Projekt egy bemutatón?

Toót-Holló Tamás: Bán Jánossal régóta ismerjük egymást, még a bonyolult sorssal megvert Reggel szerkesztőségében dolgoztunk. Nehéz időket éltünk át együtt, persze, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot – az általunk betöltött posztok ugyan változnak, de a barátságunkat nem kezdi ki az idő. Végtére is rokon lelkek vagyunk: ő is úgy rakja össze az életművét, hogy közben számos helyen áll helyt, vezet szerkesztőséget, irányít testületeket. Kevés ilyen multifunkcionális alak van mostanság. És ne tagadjuk, abban is van valami különleges hozzáadott érték, hogy személyünkben a Magyar Nemzet és az M5 kulturális csatorna főnöke találkozik össze a színpadon. Minden létező tekintetben csapategységet, szellemi összjátékot mutatva fel egymással. Ahogy a médiatérben, úgy a művészetben is. Mert íróként is hasonló a tájékozódásunk iránya: mindketten a magyar múlt dicsőségéből, a hagyományok megtartó erejéből táplálkozunk. Mindeközben ő írja a rendes történelmi regényeket, én írom a rendetleneket – de közben mindkettőnk világképében ugyanaz az ősi rend mutatja magát az alkotásaink hátterében. Ő Bán Mór néven a Hunyadi regénysorozattal híresült el – én meg most egy Hunyadi Mátyásról írott metatörténelmi regénnyel léptem színre, ki kellett beszélnünk ezt magunkból. Nem rivalizálva, hanem közös nevezőket találva. A Magyar Rhapsody Projekt az irodalmi esten fellépő két szellemi vezetője, Bársony Bálint és Elek Norbert hasonló szerepeket halmoz fel, mint mi: ők is a kultúra számtalan területén vannak otthon, színházaknak dolgoznak, filmzenét írnak, zenei kutatásokat folytatnak. Mindannyiunkra egyformán igaz a híres alkimista mondás: egyek vagyunk, de sokan vannak bennünk. Aki bennünket látott, kész eposzi seregszemlével találkozhatott hát.

KkF: Mielőtt történelmi sorozatod, A Forrás Könyve harmadik kötetéről kérdeznélek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), ízelítőül összefoglalnád az első kettő tartalmát?

THT: Metatörténelmi regényeim lényege az, hogy nem a történelmi múlt históriai elemeit szedem össze, hanem a kulturális emlékezetünkben megőrzött legendákkal dolgozom, ezeken belül is a fehér foltokat keresve, a talányos, rejtelmes, újra elmesélhető részleteket felfedezve. Ilyen volt a trilógia első darabjában, a Csobban a víz című regényben az az öt év magány, amit Hunor és Magor élt át a gesztáink tanúsága szerint Meotisz mocsaraiban. Ki tudja, miért és hogyan? Hát kitaláltam. És ilyen volt Szent László legendáriumát felmutató, Csillan a hab című regényemben a kerlési csatajelenet, a híres, templomi freskóinkon is megörökített asszonyszabadítás jelenetsora. Amiben ki tudja, milyen más motivációk rejtőzhettek a hős lovagkirály és a katolikus szent alakja mögött megbújva? Hát ezt is kitaláltam. A magam mérhetetlenül személyes és anakronisztikus módján kisajátítva a királyok magánéletét átjáró bonyodalmakat. Hogy azokat a magam bonyodalmaival házasítsam össze.

KkF: Mátyás az igazságos, az álruhás, a fekete sereges, a corvinás, ezt álmunkból ébresztve is mindannyian fújjuk. Mielőtt kötetbe foglaltad, neked milyen Mátyás királyod volt? S milyen a könyvbeli?

THT: Az én Mátyás királyom a legendák, a kulturális emlékezetünk Mátyás királya volt. Egyikeként azoknak a felvillant szemű, a világot feltépni képes tekintettel látó királyainknak, akikről A magyar Hüperion című művében Hamvas oly nagy elragadtatással beszélt. S ha valamire illett Mátyás körül a világot feltépő tekintettel rálátni, az bizony a Szép Ilonka-legenda volt. Aminél hamisabban, álságosabban bemutatott szemfényvesztést a magyar romantika aligha követett el bárkivel szemben. S ha Mátyásról az a hír járja, hogy tud igazságos lenni, akkor úgy véltem, legelébb Szép Ilonkának kell igazságot szolgáltatnia. Az igazságszolgáltatás hangja volt ezek után tehát az én Mátyásom. Vagyis egy nagyon karaktereres hanghordozással, egy fanyar módon okos Mátyás-monológgal indult el a történet, ami azonnal meg tudott szólalni bennem, amikor Mátyás a Szép Ilonka körüli viselt dolgairól adott számot. Nagyon sok öniróniával – és persze az omnipotens narrátorokhoz illő, mindent felölelő, a teret és az időt szabadon átjáró tudással. Az egyik monológ a másikkal ölelkezett utána. Született monológja a regényben Szép Ilonkának és Podjebrád Katalinnak, Mátyás első feleségének – és a vele közös, alig pár napot élt gyermeküknek, Hunyadi N. hercegnek.

KkF: Egy életem, egy halálom… Nekem néhány szűk nappal s hozzá a varázslatosan hosszú éjszakák jutottak, hogy ötszáz oldalas történeted fonalát kövessem. Nem, még nem lettem okosabb, csak kíváncsibb. Összefoglalnád nekünk, hogy mit kívántál a Jankovics Marcell díszítette borító mögé tömöríteni? Regélős, mesélős, garabonciás kedveddel vezess végig bennünket e történelemi kalandpályán!

THT: A történet fikciója szerint egy alkimista mutatvány, a transzmutáció csodája megy végbe annak érdekében, hogy Mátyás legnagyobb személyes tragédiája, a trón utódlásának a kérdése megnyugtatóan rendeződjön – úgy, hogy a hétszeresen égető tűzön mindenki átmegy a palingenezis csodáján keresztül az öröklétbe, hogy a Királyok Hegyén kezdjen új, soha véget nem érő életet egyvégtében. Mátyás udvari mágusa, a történelmileg is valós alak, Regiomantanus varázslatos képességeinek köszönhető ez a mutatvány, így ő az, aki közel hozza hozzánk a magyar romantika híres toposzát, a magyar Olympust, az örök életet élő hősök birodalmát. Ahol aztán olyanok is közös térben és időben időzhetnek, akiknek amúgy egymáshoz a valóságban nem lehetett volna közük: fiktív, legendás alakok adnak így találkát nem fiktív, valós történelmi figuráknak, hogy a Mátyás körül szövődő szerelmi szálak szinte áttekinthetetlen gazdagsággal kuszálódjanak össze. Anakronizmus ez így minden mennyiségben. Magában az öröklétben. Egy primordiális rend szerint, ugyanakkor viszont posztmodern trükkök egész rengetegével. A rengetegben három delejes erejű nővel: Podjebrád Katalinnal, Szép Ilonkával és a tétényi bíró okos lányával. S hozzá mindenféle északi és déli tengerekre nyíló kicsapongással. A Burzum híres albumát megnyitó black metal szám démonjainak zord elősereglésével. Egy horvát szigeten hirtelen elfogyó, legendás fehér bor, a Vugava minden cseppjének minden elbűvölő zamatával. És a Quimby Lepedőországának minden katonájával. És David Lynch épp David Bowie zenéjétől hangos éjszakai országútjának minden kanyarával. És Edvard Munch norvég Madonnájának minden fülledt erotikájával. Bizarr, összművészeti forgatag ez, nem is lehet vitás, amit akár úgy is fel lehet fogni, hogy a regény cselekményében az URH Pokoli aranykor című számától a Quimby Aranykor című számáig való eljutást szolgálja, hogy aztán e két dal között erősen felindult mentális ingázásba szédüljünk. S hogy erre végül már Mátyás is csak annyit mondhasson: ez az igazság. Akinek pedig ennyi megigazulás sem elég, arra még ott vár a kötet végén négy QR-kóddal felvezetve négy soundtrack is: Mátyás király legvagányabb rocktörténelmi és underground produkcióival, legszebb magyar népdalaival és legkedvesebb Pilinszky-verseivel. Hogy itt aztán tényleg minden átlépjen minden határt. Ahogy én is megtettem. Mátyás és az igazság kedvéért. És persze a metatörténelmi regények nyújtotta minden szélsőséges műfaji határtalanság kedvéért.

KkF: A kötetbemutatón elárultad, hogy nemcsak a műfaji határokat feszegeted, hanem a magadét is. Összefoglalnád az olvasóknak a látvány- és hangzástérben való terveidet?

THT: Szívesen teszem, annál is inkább, mert valójában a magam eljövendő művészeti projektjeiről is úgy tudok szólni, hogy azzal valójában még a most megjelent regényemről is szólhatok. Nem feledve, hogy a Csordul a csepp Világhegyet formázó szent magaslatán, a Királyok Hegyén is gyakorta megfordulnak a magyar ősmúltból ránk marad ősmítoszaink talán legizgalmasabb naphéroszai, egy igazi magyar evangélium örök hősei, az aranyhajú gyermekek. Hogy rácsodálkozzanak a Mátyás és Szép Ilonka körül örvénylő forgatagra, s a maguk profetikus, szűkszavú módján is hozzátegyenek pár gondolatot a csillagokba írt titkaink megfejtéséhez. Őket azért írtam bele ebbe a regénybe is, mert valójában már szinte mindenestül fogva tart a történetük. Dolgom van velük, s ennek a kihívásnak úgy teszek eleget, hogy róluk szólva több műfajban is feladatokat osztok magamra. Tavaly jelent meg az ő magyar üdvtörténetükről szóló tanulmányom, a Szellemi honvédelem aranykori fényben című kötetetem, s idén készült el mítoszukat színpadra álmodó drámám, az Aranyhajú hármasok című zenés színpadi művem, amelynek zeneszerzői épp irodalmi estünk vendégelőadói, Bársony Bálint és Elek Norbert. Ez a mítoszrekonstrukcióm abból indul ki, hogy minden embernek és minden népnek vannak a születése utáni ősidőkig visszatekintő képzetei. A legjobban persze – ahogy az egyes ember első emlékeinél, úgy a népek első, még a mítoszok idejébe vesző emlékeinél is – mindig az érzelmi felindulások mentális nyoma marad meg: a fennkölt diadal érzése vagy az első ijesztő sokkhatások átélése. Az öröm felujjongása és a bánat elhatalmasodása. Mert vegyük észre: a magyarság eredetmondái – a csodaszarvas legendájával, Emese álmával, a vérszerződés mítoszával – mind-mind a dicsőség örökbecsű jelei. A magyarság megszületését és megmaradását ünneplő kollektív emlékeink őrzései. Az aranyhajú gyermekekről szóló ősmítoszunk kivételes erejét és értékét viszont az adja, hogy ez az első közösen átélt nemzeti sorstragédiánk jajkiáltása, ami ránk maradt az őseinktől: nevezetesen a magyarság sztyeppei nomád kultúrájának, csillagvallási örökségének, napos-holdas táltoshitének elvesztése fölött érzett fájdalom múlhatatlanul szép, ugyanakkor bölcs kifejezése. A történet máig érvényes bölcsességét tehát az adja, hogy ugyan ott munkál benne az aranyhajú gyermekek kopókölykökre cserélésével elmesélt, s így szimbolikusan ábrázolt vallásvesztés traumája, a nép hitét rideg hatalmi számításokkal eláruló udvari ármányok bemutatása, de nem ragad be semmiféle értelmetlen és időszerűtlen vádaskodásba. Mert egyrészt egy egyetemes kultúrkincs, a minden ősi kultúra emlékezetében ott élő érckori példázatok segítségével képes visszaadni az örök magyar újjászületésbe vetett aranykori hitünket. Ezt a hitünket élteti a történet zárásában az aranyhajú gyermekek visszatérése, s eredeti jogaikba való visszahelyezése. S másrészt a magyar népi vallásosságra olyannyira jellemző szinkretizmus segítségével a történet egyben már hitet tesz az őseink táltoshitét felváltó kereszténység mellett: az aranyhajú gyermekek meséjének egyes variánsaiban megbecsült, vitathatatlan tisztelettel övezett szereplővé avatva Jézus Krisztust és Szent Pétert is. Az aranyhajú gyermekek ősmítoszát így aztán a magyar megmaradás örök ereje melletti kiállásáért és gesztusértékű vallási szinkretizmusáért is méltán szerethetjük – de a legfőbb ereje mégis inkább az örök aktualitása. Túl azon ugyanis, hogy a történet eredendően a magyarság sztyeppei nomád hagyományainak és új, keresztény kultúrájának ütközőzónájában született, mai szemmel nézve, ebből az ütközőzónából már régen kikerülve azt is felfedezhetjük benne, hogy ez az ősmítoszunk valójában ma sem más, mint eredetileg volt, legfeljebb a kulturális környezet változik folyamatosan körülötte: a káros idegen behatásoknak mindig ellenállni képes magyar kulturális szuverenitás bámulatos erejű kinyilvánítása. Hát ezt akarom én is kinyilvánítani róluk szólva. S a színpadi zenés művem összes modern liturgiáját ennek a célnak a szolgálatába állítva.

KkF: Könyvheti köteted kiadójáról – ki éppen búcsúzik a papíralapú irodalomtól – szólnál néhány szót?

THT: Szondi Györgyről, a Cédrus Művészeti Alapítvány vezetőjéről és a Napút folyóirat, valamint a Napút Online főszerkesztőjéről kérdezel, s én erre aztán tényleg szívesen válaszolok. Mert ezzel arról is számot adhatok, hogy a most megjelent királyregényem is egy Gyuri által celebrált, grandiózus búcsúszertartás része. Ahogy ugyanis Gyuri mostanság elbúcsúzik folyóiratának printes létezésétől – nem abbahagyva persze a Napút Online továbbra is szüntelen éltetését a virtuális térben –, az önmagában is egy szépséges rítus. Utoljára még kiadja a Napút szellemi köre szerinte leginkább meghatározó alakjainak egy-egy könyvét – egyfajta búcsúajándék formájában. Ha így vesszük, ő a mostani könyvhétre időzítve is megteremtett egy különleges trilógiát, ami Szondi György kiadói döntése nyomán az én regényemen kívül Hegyi Botos Attila Evangélium című verseskötetét, valamint Babics Imre Kihallgat itt rekedt ikreket című ikerkönyvét foglalja magába. Akárhány könyvbemutatót tartunk tehát külön-külön, Gyuri, a nagy rendező most világfelügyelőként ezt a három alkotót is egymás mellé helyezi. A Nap útján egymás mellé vezeti. Egy alternatív irodalomtörténet megírására ösztönözve azokat, akik szívesen meglátják a rejtett összefüggéseket. Isten tartsa meg ezt a jó szokását, ahogy a nap útján járó Napút Online internetes kiadását is. Papír híján ugyan, de nem híján további rejtett összefüggéseknek. És jóféle alkotói együttműködéseknek.