Új év, új irodalmi évfordulók. Egyikre már régóta készülök: Csáth Géza halálának centenáriuma talán emblematikusabbnak számít, mint születésének bármely korábbi évfordulója.

Középiskolás voltam, amikor egyik tanárom a ködlovagokról beszélt. Jól hangzott, de csakhamar kiderült, hogy egyikünk sem olvasott tőlük semmit. Néhányan, akik már akkoriban írtunk és publikáltunk, mint valami titkos társaság, igazi nyomozásba kezdtünk, hogy megtudjuk, kik voltak, és hol lehetne elolvasni a műveiket. A Nyugat folyóiratra volt a legkönnyebb rátalálni, megkerestük néhány szövegüket.

Beszéltünk róluk, hatással voltak ránk, és már akkor felfedeztük a tudatalattit, amitől olyan hátborzongatóak voltak. Nem tiltotta őket senki, mégis elfelejtett íróknak számítottak.

Az irodalomban minden a véletleneken múlik, ez mindenre igaz ezen a területen.

A véletlennek köszönhetem, hogy megismertem Dér Zoltánt. Szegedre jártam egyetemre, és mindig volt háromórányi időm átszálláskor a busz indulásáig. Ők pedig éppen a buszállomás mellett laktak, mindössze néhány lépésnyire. Rendszeresen meglátogattam. Valósággal vártam ezeket a találkozásokat, hogy újabb ritkaságokat mutasson. Akkor még azt sem tudtam, hogy csak mindössze néhány jó barátjának mutatta meg a kincseket, melyek az ő tulajdonában voltak. Tehát előbb ismertem meg Csáth naplóit és az életét. Fő művei csak ezután következtek. Akkoriban Csáth Gézát fedte homály, mostanra pedig Dér Zoltánt. Mindkettőt más okokból, de a tények akkor is makacs dolgok az irodalom életében is.

A nyolcvanas évektől divat lett Csáth Gézát idézni, tudományos munkák sokasága jelent meg róla. Mindenki hozzáférhetett, mostanra pedig lassan a teljes életművét kiadták. Disszonáns és feltűnő, hogy szinte mindenki olyan felütéssel kezdte, mintha vele kezdődött volna a Csáth-kutatás.

Nekem évtizedek kellettek hozzá és a saját megszállottságom, hogy mára meg tudjam ítélni – korántsem szakértőként –, szerintem mi állja meg a helyét Csáth Gézával kapcsolatban, és mi az, ami nem valószínű. Természetesen nem kell ahhoz elzarándokolni oda, ahol Csáth utolsó éveit töltötte, nem kell tudni sem arról, hol volt a kovácsműhely. Nem kell ismerni egyetlen novellájának egyetlen helyszínét sem. Enélkül is lehet Csáth rögeszméiről és függőségeiről érdekes elméleteket gyártani.

Szerencsésnek tartom magam, mert nekem még Dér Zoltán mutatta meg az eredeti helyszíneket, melyek segítettek megérteni, mitől kaptak a szövegei ennyire markáns légkört. Csáth ugyanis mindent pontosan, racionálisan leírt: a helyszíneket is, a gondolatait is, leveleiben, naplóiban és apró papírdarabkákon. Kis dobozkákba rakta őket. Megszállott önelemző volt. Miközben ezeket olvasgattam, az jutott az eszembe, hogy talán éppen azt akarta, hogy mindez fennmaradjon. És talán nyersanyagul szolgáljon majdani életrajzi regényéhez; erre a munkára unokatestvérét, Kosztolányi Dezsőt kérte, aki bele is kezdett, de nem folytatta.

Csáth hagyatékából kiderül, hogy sok mindent lerajzolt és felvázolt néhány mondatban (napi körzeti orvosi teendői közben a rendelőjében, az ellátott betegek panaszai és felírt orvosságai közé), amit már nem volt ideje megírni. Posztmodern eljárásnak gondoltam, hogy megírom utolsó novelláját orvosi naplójának széljegyzete és a helyszín ismerete alapján. A Csáth Géza utolsó novellája címet adtam neki, amely előbb a Nappali házban, majd a Körképben is megjelent. Közöltem mellette azt a képet is, melyet Csáth orvosi naplójába rajzolt. Az itt látható illusztráció is ebből való.

Kontra Ferenc