Részletek Tallián Mariann mesekönyvéből

A vihar

Miután felfedezted a partot, a tenger irányába fordítod távcsövedet: a domború látóhatáron a végtelen ár egybeolvad az égi horizonttal, és a telihold ezüst fényével szórja meg a vizet. Egyszer csak hatalmas mennydörgés rázza meg ezt a békés egységet. Azután csend. Elsötétül minden. Majd hirtelen villámok világítják meg a tenger tükörsima felszínét, majd egy-két esőcsepp töri meg mozdulatlanságát. Apró kis körök, kis mélyedéssel a közepükön. Az eső egyre sűrűbben paskolja a vizet, s egy pillanat múlva már záporozva hull alá az égből. Feltámad a szél. A víz fodrozódni kezd, a hullámok fehér taraja fel-felcsapódik. Mint fehér tollak a paplanból, úgy hullanak szanaszét a gyöngyöző vízcseppek. A szél egyre haragosabban tombol, a vihar keltette hullámok egyre magasabbra nőnek. A halak lassú keringőjükből felriadva a mélybe menekülnek. A hosszúszárnyú bálnák, amelyek fején bütykök és bőrdudorok domborodnak, énekszóval figyelmeztetik egymást a veszélyre, az óriáscápák egyre gyorsabb tempóban köröznek: készülődnek a vadászatra. Áldozatokra várnak, a kisebb halakra, amelyek a mélybe úsznak a nagy hullámok elől. A színes bohóchalak, kék halak és egyéb tarka halacskák a korallzátonyok közé rejtőznek, ahol a tüskés ráják és murénák várnak rájuk kitátva tűhegyes fogakkal teli szájukat. A víz legeslegmélyebb pontján, több ezer méter mélyen, az örök sötétségben varázslatos, lámpásként világító teremtmények élnek. Ezek a különös lények mutatják az utat a vihar elől menekülő kis sügéreknek, csikóhalaknak. A viperahal, a mélytengeri horgászhal, a vízi sárkány és a hóhérnak nevezett bárdhal fényszóróként csalogatja a mit sem sejtő áldozatait, majd hirtelen mozdulattal visszafordul, kitátja száját és bekapja őket. Amott egy kardhal suhan el, a vizek mélyének egyik leggyorsabb ragadozója; egy sünhal ereszti ki a tüskéit, hogy elriassza az ellenséget, a bőröndhal pedig pettyeivel figyelmezteti a ragadozókat, hogy testét mérgező nyálka borítja. Ilyenkor a háromlábú hal is megtalálja táplálékát, úgy járkál a homokon, mint egy gólyalábas artista. A mélytengeri horgászhal pedig uszonyából kilógó botszerű nyúlványával csábítgatja, majd felfalja a kis menekülőket. Viharos időben a mélység lakói dőzsölnek, a sötétség elnyel mindent, és a tenger titokzatos világában egy ismeretlen élet bontakozik ki…

Ebben a pillanatban megmozdul a tengerfenék, a halak ijedten rebbennek szét, és ahogy a tükörhalak raja tovaúszik, egy árbóc tör elő a homokból. A talaj megrázkódik egyszer, majd még egyszer. A kis pislákoló fények árnyékában egy hajó kezd kiemelkedni a több ezer méternyi mélyből. Lassan suhan felfelé, miközben erős sodrása halak ezreit ragadja magával a helyén támadt kráterbe. Először a főárbóc csúcsa tör a felszínre, azután a hold hideg sugarában kibontakoznak a vitorlák, majd a hajó orra, amelyet egy lobogó hajú szirént mintázó fafaragvány díszít. A mosolygó sellő kócos, szőke fürtjeivel, karjait széttárva – mintha hívná magával a hajótestet – bukkan ki a levegőre. A vitorlás dülöngélve keresi egyensúlyát a hullámokon. Mikor a helyére billen, a víz zubogva ömlik kifelé az ablakain. A hajótestre óriás medúzák, piros kőhalak, tűzhalak tapadnak. Rákok és fekete szemű gébek igyekeznek vissza palánkjairól a vízbe. A hajó orrán óriáspolip nyújtózik száz karjával, majd lassan, mint egy lomha óriás mászik vissza a tengerbe. A vitorlás oldalára cirádás betűkkel van rávésve a neve: Vörös Gyémánt.

Bolygó Hollandi legendája

Azt mesélik, Hollandiában született, és gyermekkorában egyszer vízbe pottyantották. Na, nem azért, mert el akarták veszejteni, csak úgy véletlenül. Onnantól kezdve csak akkor nem sírt, ha a vízen ringatózott. Amint megtanult járni és beszélni, szülei egy jólelkű hajósra bízták a fiút, aki azóta bolyong a különféle vizeken. Így kapta tengerésznevét az öreg hajóstól: Bolygó Hollandi. Ő lett minden hajós között a leghíresebb. Nem volt olyan zuga a nagy óceánoknak, ahol ő ne járt volna. Ahogy saját hajója lett, a Vörös Gyémánt nevet adta neki. Egész életében a veszélyes kalandokat kereste, a leglehetetlenebb küldetéseket is elvállalta. Olyan jól forgatta a kardot, és vitorlása olyan jó ágyúkkal volt felszerelve, hogy a hajósok legádázabb ellenségeivel, a kalózokkal is rendre megvívott. Ha valaki rég elfelejtett kincseket keresett, vagy a félszemű, kegyetlen kalózok által elrabolt ékszeres ládikáit akarta visszaszerezni, ő biztosan megtalálta… Nem akadt ellenfele, senki sem tudta harcban legyőzni, hiába került százszor is veszélybe, mindig győztesként került ki. Csak egyetlenegy ellensége maradt: a vihar. A természet féktelen ereje volt az egyedüli, amin nem tudott úrrá lenni. Az egyik útja során elhatározta, hogy felfedezi Afrika legdélibb csücskénél, a hírhedt Fokváros partjainál a legveszélyesebb vizeket, ahol pillanatok alatt kitörhet egy alattomos vihar. Aki arra tévedt, nem sok jóra számíthatott, eddig még mindenki elpusztult arrafelé a tornádókban. Ezt a sziklás földnyelvet furcsamódon mégis a Jóreménység fokának nevezik. Talán azért így, mert itt már nem maradt más, amiben az utat tévesztő hajósok bízhattak, csak a remény, hogy a Jóisten megsegíti őket. Bolygó Hollandi elhatározta, hogy megkerüli a Jóreménység fokát, és akkor nem marad legyőzője. Ahogy közeledett a rettegett helyhez, elaludtak a kabinokban a gyertyák, elsötétült az ég és egy villám hasított bele a Vörös Gyémántba. A mennykőcsapás elvakította a matrózok szemét, és az egyik vitorla is jócskán megpörkölődött.

– Mit keresel az én földemen? – szólalt meg egy hang a tenger mélyéről. A matrózok ijedten menekültek a kabinokba, és elbújtak a takarójuk alá.

– Ki vagy te? – kérdezte bátran Bolygó Hollandi, aki a kormánynál állt.

– Én a Patás vagyok! – szólt fojtott suttogással a hang most már közvetlenül Hollandi háta mögül. Ô hirtelen megfordult, előrántotta a kardját, és egy jól irányzott mozdulattal derékban kettévágta a Patást. De annak hiába dőlt egyik irányba a feje, amelyen két kis szarv ékeskedett, másik oldalra patás lábai, vörös köpönyege alatt újra eggyé vált a teste, sőt hatalmasra dagadt és felszállt az égbe. Villámokat szórt szőrös karjaival; a hajó recsegett-ropogott.

– Tűnj a birtokomról, különben megátkozlak, te földlakó! – kiáltotta. Hangja olyan volt, mint az oroszlán bőgése. Körülötte sirályok rajzottak az égen, és néha rátámadtak, megcsipkedték Hollandit. De ő nem félt.

– Nem megyek. Ez az emberek tengere, takarodj te innen, és legyen ez a víz is békés, mint a többi! – kiabált vissza.

A Patás rémséges nevetésben tört ki, ráfújt a vitorlásra, és felfordította. Majd a másik oldalról is fújt egyet, és visszafordította. Úgy játszott a Vörös Gyémánttal, mint macska az egérrel. Azután a sátáni kacajjal tölcsért formált, forgószelet, amely felszívta a vizet a tengerből, és vele együtt a vitorlást is. A Vörös Gyémánt körbe-körbe forgott; cápákkal, nagy halakkal és polipokkal keringett a levegőben. Bolygó Hollandi a kormányba kapaszkodott, ahogy rázkódott alatta az egész hajó. Azután a vitorlás felemelkedett a vízről, fel az égbe, a Patás izzó tekintetének kereszttüzében billegett, amely úgy perzselte a vitorláit, hogy azok rőt színűvé váltak. A Patás vörös leple pedig addig nyúlt és nyúlt, míg beterítette a hajót, majd szorongatni kezdte, mintha végleg össze akarná roppantani.

– Megátkozlak! Megátkozlak! – üvöltötte, és hangja visszhangzott az égen. – Hét évig kell a tengerek fogságában szenvedned! Hét év után három napra feljöhetsz, és ha találsz magadnak egy hajadont, aki hű társad lesz, akkor megszabadulsz az átkomtól. De ha nem sikerül, újabb hét évre eltemet a víz! – hörögte. Aztán széttárta szorongató vörös leplét, a víztölcsér összeomlott, Bolygó Hollandi hajója pedig lezuhant a mélybe. A Patás őrjöngő nevetéssel szállt el a messzeségbe, az ég kitisztult, a vihar elült, Bolygó Hollandit pedig ezután jó ideig nem látta senki.

Ennek már több száz éve. Azt beszélik, hogy hétévente feltűnik a Vörös Gyémánt, kiköt valahol három napra, aztán újra nyoma vész.

De Bolygó Hollandi azóta sem találja az igaz szerelmet.

(Holnap Kiadó, 2019)