1
Egy kegyes képében az gyászöltözetben
vallyon angyal tűnék-é?
Vagy ember magzatja angyalábrázatba
szemeimnek tetszék-é?
Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el,
lelkem de immár övé.

2
Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét
jobb részre mind béfedte,
Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit
énreám függesztette,
De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen,
csak mintha nem esmérne.

3
Vajha ez az volna, kit Venus fogada
fia által énnékem,
Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója
szabadulna igyében,
Szívem nagy bánatja örömre fordulna,
vég lenne könyveimben.

4
De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen,
ez bizony inkább tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya
szívemnek, amit felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi,
csak szólni néki sem mér.

5
Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség
épen mind benne látszik,
Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság
rajta nyilván meglátszik,
Ő szépség formája, illik minden módja,
mert mennybélinek tetszik.

6
Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam,
szívem őhozzá készül,
Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl,
nem élhet nála nélkül,
Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész,
semmit se fél egyébtűl,

7
Hanem csak őtőle, azkinek kívöle
vigasztalója több sincs,
Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság,
semmi világi nagy kincs,
Nosza, én nagy búmban így szólok magamban
mondván: Lelkem, rám tekints!

8
Egy kapu közében juték elejében
vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám
őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána,
mint istenasszonyomnak.