Kovács katáng Ferenc: Új köteted, a Létirat Ajánlásában Ködöböcz Gábor a következőket írta: „Aknay Tibor súlyosságában szerény és szerénységében súlyos kötetét kézbe véve a költő nyomán a reménybeli olvasó is elindulhat a spirituális mélységek és magasságok felé, ahol a szavak a szakadékok s a tündöklő gondolatok a hidak.” A képzeletbeli olvasóval nehéz megbirkózni, de ismereteim szerint Te gyakran megfordulsz író-olvasó találkozókon. Mit kamatoztatsz ezekből a találkozásokból?

Aknay Tibor: A valóság sokkal prózaibb és közel sem ilyen fényes. Az úgynevezett hivatalos könyvbemutatókat nem számolva, egy kezemet kellene csak segítségül hívnom, hogy felsoroljam, hol találkozhattam az olvasóimmal. Ami a kérdés második részét illeti: alapvetően senki sem ír csak magának, így minden visszajelzés, még a legapróbb is fontos. Lehet, csak jóval később „kamatozik” az alkotói folyamatban, de mindenképpen jelen van. A két szélsőséget – a feltétel nélkül dicsérőt és a csak azért is kötözködőt – nem veszem figyelembe.

KkF: Az Agria nyári számában Nagy Zita komoly elemzést írt a Létiratról: „A hozzáértő alkotói pszichében, akár egy hagyományos fotótechnikai eljárás, így válik a valóság minden negatívja az értékteremtő művészetté előhívott pozitív képpé.” Másoktól szóbeli dicséreteket hallottam. Én is válogathatnék, idézhetnék a verseidből kedvemre, de inkább arra a furcsaságra hívom fel a figyelmet, hogy az alkotásaid sorrendjét cím szerinti betűrendben találtam. Mesélj kicsit a versek keletkezési körülményeiről, a kötet szerkesztéséről! Maradt-e a fiókban, ami esetleg nem fért bele a „betűrendbe”?

AT: A válaszhoz vissza kell mennem az időben. Fiatalabb éveimben, tizenéves koromtól a harmincasokig viszonylag sokat írtam. Volt köztük jó, ma is vállalható, de többnyire csak egy irodalmat szerető ember amatőr próbalkozásai kerültek ki a kezem alól. 2007–2008-ban kezdtem ismét írni. Előbb rövidprózát, novellákat, majd egy meseregényt és egy kisregényt – A Macskaistennőt –, később ismét novelláskönyvvel jelentkeztem. A Létirat anyaga igazából három év termése. Mondhatni, jelzésként vettem fel néhány régebbi verset, illetve nyersanyagként bánva velük, kivettem részleteket, szóképeket, hogy aztán teljesen új „testben” keljenek életre. A betűrendről annyit – és ez talán rontja a szerkesztői ázsiómat –, hogy az adott pillanatban nem jutott jobb az eszembe.

KkF: Úgy tűnhet, hogy terápiának szánom a veled való beszélgetéseimet. Kibeszélem, kikérdezem magamból alkotói gondjaimat. Ismerőseim körében minden új köteted megjelenése, elolvasása után panaszkodom, hogy megöl a sárga irigység. Annyira megszerettem az írásaidat, hogy szinte leblokkol az alkotásban. Ezzel dicsérlek is, meg kicsit sajnáltatom is magam. Hogy is mondják mifelénk? Két legyet egy csapásra. – Rákérdezhetek a mifelénkre? János öcséd Nyíregyházán született, mint én, így téged is „falunkbélinek” tartalak, bárhol kerülsz szóba egy beszélgetés során. Hogy is van ez valójában?

AT: Az a helyzet, hogy mi négyen (ennyien vagyunk testvérek), négy városban születtünk. Sőt, ha visszamegyek az időben, alig találok két őst, akinek azonos lenne a pátriája. Édesapám a Magyar Nemzeti Bank hivatalnoka volt, így ahová őt helyezték, oda költözött a család is. 1944-ben például Érsekújváron laktunk, ott jöttem világra. Ha már itt tartunk, elmondom, hogy szinte abban az órában a szövetséges angol légierő volt szíves szőnyegbombázni a szülővárosomat, de a ház hál’ istennek megmaradt, ezért abszolút élet-, ha úgy tetszik létpárti vagyok.

KkF: A fentebb már említett Aknay János öcséd Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész. Téged fotó- és írásművészként tartunk számon. Honnan ered, mely ősi ágról ez a művészhajlam? Mesélnél a gyökereidről?

AT: Egyik apai ágról való ükapám, Gáspár János, a nagyenyedi Bethlen Kollégium egykori professzora és tanító képezdéjének igazgatója a reformkor idején számos irodalmi társaságban és körben működött. Őt tekinthetjük a hazai, jelesül az erdélyi gyermekirodalom egyik úttörőjének. Csemegék, olvasni még nem tudó gyermekek számára című munkáját maga Arany János tartotta a műfaj egyik legjobbjának. Egy másik adat. Apai nagyanyám öccse – civilben diplomata a múlt század elején – Aknay Tibor néven írt jónéhány verset és novellát, utóbbiak kötetben is megjelentek. Ady azt írta kritikájában, hogy akad közöttük jó is. Erről a rokonról még csak annyit (azon túl, hogy róla kaptam a nevemet), a felesége Aknay Vilma, a Burgtheater színésznője volt a tízes– húszas években, de ez már egy másik történet.

KkF: A fotózáshoz jól megmunkált, precíziós eszközök kellenek, sok mászkálás, türelem. Az íráshoz elég egy sámli, térdre fektetett notesz, egy ceruzacsonk, esetleg egy rothadó alma… Hogyan zajlik nálad az alkotás? Ingázol a különféle műfajok között, vagy készre formálsz valamit, mielőtt másba fognál?

AT: Nagyon ritkán megyek utána témának. Ezért is van, hogy ritkán indulok pályázatokon. A fotóról szólva: néha, sajnos ritkábban, mint tehetném, viszem magammal a gépemet. Sokszor le is maradok olyan lehetőségekről, melyek megragadásához az a technika kellene. A telefonom, lévén „okos”, tud már annyit, hogy bizonyos határok között egészen kiváló képeket lehet vele készíteni. Amúgy a kép rögzítése tényleg csak néhány pillanat, utána félreteszem „alkalmas időre”, amikor szerkeszthetem és tovább gondolhatom a sorsát. Ahogyan mondják, nem kér enni, megvár. Az írás más. A legváratlanabb órában, néha éjszaka is bevillan egy kép, egy ritmus. Aztán, ha szerencsém van, nem felejtem el reggelig, és akkor feljegyzem. Ha végképp kitartok mellette, része lesz a versnek, de az is lehet, hogy csak katalizátor volt valami egészen újhoz.

KkF: Magyar–orosz szakos diplomáddal egész életedet könyvek közt töltötted. Gondolom, nyugdíjas napjaidban is könyvvel kelsz, könyvvel fekszel. Milyen olvasmányok hevernek az éjjeliszekrényeden?

AT: Olvasni, persze, hogy olvasok. Még szüleim oltottak be valami titkos vakcinával. Minden létező alkalomra könyvet kaptunk. Emlékszem, kis elsős voltam 1950 karácsonyán. Már nem tudom, mit kaptam, de a bátyám a Robinson Crusoe egy háború előtti kiadását. Mivel ő már olvasta, átengedte nekem. Reggelre túl voltam rajta. A szüleimnek örökre hálás vagyok azért, hogy nem zavartak el aludni. Nincs energiám a regényekhez, hosszabb szövegekhez. Rövid prózát, verseket keresek, amolyan lelki pillanatfelvételeket. Vannak kedves könyveim, melyeket képes vagyok bárhol felütni, és ha olvasni kezdem, szinte már sajátomnak érzem a hajdani vagy éppen a kortárs pályatárs sorait.