Elek Szilvia zongora- és csembalóművész, zeneszerző a budapesti Zeneakadémián szerezte meg diplomáit. Koncertező művészként Európa s Japán rangos hangversenytermeiben lépett fel, és számos hanglemez előadójaként ismert. Irodalommal is foglalkozik; elsősorban színműveket ír. Több drámáját, zenés játékát mutatták be különböző színházakban (pl. Kolibri Színház, Budapesti Nemzeti Színház, Merlin Színház, Békéscsabai Jókai Színház), első drámakötete 2015-ben jelent meg. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumának tanára.

Kovács katáng Ferenc: Gyerekkoromban méltóságteljes fekete zongora uralta szobánk egyik sarkát. A kereszthúros, páncéltőkés instrument hangja telezengte a házat. Csak nővérem vette komolyan a zongoraleckéket. Szüleink nehezen viselték a klimpírozásomat. Az unokáinknak most készülünk egy billentyűs hagszert venni. Csembalót talán? Az valamivel halkabb… Ön milyen hangszeren kezdett és hány évesen?

Elek Szilvia: Nagycsoportos óvodásként kaptam a nagypapámtól egy régi, magas építésű német pianínót. Sokat időztem mellette, szerettem rajta – hallás után –dalocskákat pötyögtetni. Mivel zenei általános iskolába kerültem, második osztályos koromban kezdhettem el a hivatalos zenetanulást, zongorán.

KkF: Mennyi lemondással jár gyermekkorban, de esetleg később, felnőttkorban is, hogy valakiből koncertező előadóművész válhasson?

ESz: Azt hiszem, ha mindazt a rengeteg órát, amelyet gyakorlással töltöttem, töltök el – mondjuk barátok, mozi vagy kirándulás helyett –, lemondásnak érezném, akkor nem lennék alkalmas erre a pályára. Az igaz, hogy valóban sok időt kell arra szánni, hogy a hangszeren tanulóból bizonyos iskolák – mint a zeneművészeti középiskola, majd a Zeneakadémia – lépcsőfokait végigjárva pódiumképes művész váljon. Nincsenek szabad hétvégék, ünnepnapok, ezek számomra általában ugyanolyan munkanapok, mint a többi. Cserébe viszont hatalmas szabadságot élvezhetek. Nem kell minden reggel 8 órára dolgozni járnom, s ha kedvem tartja, bármikor hajnalig is ülhetek valamelyik hangszerem mellett.

KkF: A napokban olvastam egy írását a NapútOnline főoldalán. A 2019-ben befejezett doktori disszertációjának kivonatos változatát. A tudományos munka és a köréje csoportosuló elfoglaltság kiegészíti vagy felülírja a hivatásos zenész, a zeneszerző életét?

ESz: Mindenképpen kiegészíti, sőt, teljesebbé teszi. Lehet, hogy a sokféle tevékenység meglepőnek, szerteágazónak tűnik, ugyanakkor ezek számomra egységet alkotnak, és mind egy egésznek szükségszerű részei. A kutatás nyitottságot, érdeklődést, fejlődni akarást feltételez, és ezek a jellemvonások gazdagítják a művészi munkát is. Előadói kifejezésmódom mindig változik, érlelődik, s ennek a folyamatnak mintegy elősegítője, erjesztője a tudományos igényű háttérmunka.

KkF: Itt van előttem a Napút folyóirat 8. száma, aminek társzerkesztője és szerzője is. A lap főszerkesztője, Szondi György elárulta nekem, hogy Szilvia sziszifuszi szervezőmunkája nélkül aligha jöhetett volna létre A nemzet a muzsikájában címet viselő tematikus szám. Az ilyesmi sem feltétlenül tartozik egy koncertzongorista feladatai közé. Honnan ez a sok erő, a lendület, a nyitottság ennyi minden iránt?

ESz: Az említett lapszám létrehozása valóban komoly erőpróba volt, hiszen egy 260 oldalas kötetet sikerült összeállítanunk a régi és új magyar zenéről. A tanulmányokból, esszékből és irodalmi művekből szerkesztett, képekkel gazdagon illusztrált kiadvány közreadásában szerkesztő- és alkotótársam Sziklavári Károly zenetörténész volt, aki civilben a párom. Az ő lelkesedése, szakmai elkötelezettsége nélkül nem született volna meg e szám. Hogy honnan valók bennem az ilyen munkához szükséges muníciók? Ezen igazából még nem gondolkoztam. Talán az alapvető ok az átadás vágya. Ez ugyanaz az érzés, ami az előadót a színpadra, pódiumra hajtja, vagy a komponistát a kottapapír fölé kényszeríti. A tartalmat, amelyet szépnek gondolok, a tudást, amit értékesnek tartok, a gondolatot, mit fontosnak vélek, meg szeretném osztani másokkal.

KkF: A rövid felvezetőben olvashattunk Szilvia írói tevékenységéről is. Be kell vallanom, e beszélgetésre készülve olvastam csak el a Mosonyi Mihály zeneszerzőről írt kétszereplős darabját. Ez a levéldráma, mint „intim” kamaradarab izgalmas lehet nézőnek, olvasónak egyaránt. A Levelek Paulinához egyfelvonásos mű, hálás szerepeket kínál, életszerű, színreszabott, s a sok-sok értékes információ ellenére is jól mondható, könnyen befogadható. Mesélne valamit a mű keletkezéséről?

ESz: Párom néhány évvel ezelőtti kutatásai ösztönöztek arra, hogy Mosonyi Mihály zenéjét megismerjem. Egyre jobban érdekelt életútja, magánélete is, miután néhány gyönyörű zongoradarabját eljátszottam több hangversenyen. 2015-ben, a komponista születésének 200. évfordulójára készült el a Levelek Paulinához című színdarabom, amelyben emléket szándékoztam állítani ennek a magyarságát és hazaszeretetét mindig előtérbe helyező, szilárd jellemű zeneszerzőnek. Mosonyi a magyar romantikus zene legkiemelkedőbb alkotói közé tartozik, ugyanakkor újításai révén már a 20. századi modern irányzatok megelőlegzőjeként is tekinthetünk rá. A Levelek Paulinához darab a komponista megható – szerelméhez és hazájához –, sírig tartó hűségét hangsúlyozza, Mosonyi saját, irodalmi értékű leveleinek felhasználásával. A színdarab felolvasószínházi bemutatója még a születési évforduló évében volt a budapesti Nemzeti Színházban, Árkosi Árpád rendezésében, Bánsági Ildikó és Blaskó Péter főszereplésével. Az előadás során magam zongoráztam élőben a színpadon.

KkF: A budapesti Nemzeti Színházban más darabja is színre került. Rég volt, de igaz. Milyen érzés átadni a pódiumi főszerepet másoknak? Készül talán új darab megírására és esetleg a megrendezésére is?

ESz: Első kérdése a Varázsló kertje című dokumentumdrámám előadására utal, amelyre 2008-ban került sor a Nemzeti Színházban. Ebben a műben a tragikus sorsú, zseniális Csáth Géza életét elevenítettem fel egy olyan különlegességgel fűszerezve, amely akkor még teljes mértékben kuriózumnak számított: ugyanis Csáth saját zeneműveit és képzőművészeti alkotásait használtam fel a színpadon. A főszerepek – mint minden más prózai darabban – természetesen a színészeké. Még akkor is, ha én is a színpadon vagyok – éppúgy, mint ebben a produkcióban – muzsikusként. Új darabok írása mindig ott lebeg a céljaim között. Sok-sok dédelgetett ötletet formálgatok magamban, s kizárólag az alkalom és az idő dönti el, mikor fogok hozzá valamelyikhez. A rendezést pedig ajándéknak tekintem, egy olyan feladatnak, amely valóban nem hivatásom. Első ízben Jordán Tamás kért fel arra, hogy – az ő segítségével – rendezzem meg a Varázsló kertjének Nemzeti Színház-beli előadását. Azóta jó pár további darabom előadását is rendeztem, de a siker általában azoknak a kiváló színészeknek köszönhető, akikkel dolgozhattam, s akiktől rengeteget tanultam. Tehát a rendezés számomra inkább izgalmas kirándulás, mint szakmai kihívás.

KkF: Ugye az nem fordulhat el ő , hogy tétlenül ül, s nem csinál semmit? Most éppen milyen feladatok várják?

ESz: Valóban nem jellemző rám a tétlenség. Jelen pillanatban egy amerikai zenei szaklap felkérésére írok publikációt a kortárs magyar csembalózenéről. Az online-tanítás és a heti egyszeri jelenléti oktatás a zeneművészeti gimnáziumban szintén része a feladataimnak. Egy tavalyi évről elhalasztott lemezfelvételre, valamint több hangversenyre is készülnöm kell hamarosan, amelyek időpontja egyelőre bizonytalan, de a gyakorlás rájuk mégis elengedhetetlen.