Mindenki annyit ér, ahogy
Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
Becsűlöm a szokását.
Hajnalba’ már lót-fut szegény,
Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál – kit nem kinál,
Míg számonkint eladja.

Nem kérgesült bürokrata
Ő, aki – mintha ebnek –
Úgy dob feléd egy szót, irást,
S fittyet hány a tömegnek.
Ő nyájas, emberségtudó,
Megadja tituládat:
“Méltóságos” – “nagyságos” úr –
Amennyiről beláthat.

S hogy tudja kötni a gonosz!
Látszik, nem mái gyermek:
“Tessék, uram! győz az orosz -”
Kiált oda egy szerbnek;
“Tessék, uram! nyolc az ezüst,
Napoleon meg tíz ma.”
“Győztünk, uram! mi, a török…”
Ha térdig ér a csizma.

“Kisasszony! a FŐVÁROSI…
Van benne hír, novella -”
“Ifj’úr, ni, hogy’ áll Gorcsakoff
Tótágast, mint egy vella!…”
Ha nincs vevő, olvas maga
Egy harapást s tovább megy,
Hogy, majd ha lesz, ajánlattal
Megint győzhesse a begy.

Elkérkedik negyvennyolccal,
S nem hiszi, hogy hihetlen,
Hogy ő akkor több hirlapot
Árult el a “szigetben.”
“Igaz, még csak suhanc valék,
De a torkom hatalmos:
“Friss MÁRCIUS-ból száz forint
Egy estve, itt, uram! No’s?…”

De van mégis, kit ő lenéz,
Gyülöl, nem méltat szóra,
Haragszik rá, mint borbély az
Ön-beretválkozóra:
Ez “piszkos” ember, akire
Ránézni is utálat:
Nem egyenkint vesz hírlapot,
Hanem – évszámra járat.