Velencén rőt az este,
Nem ing a bárka teste,
Nyugszik halásza mind,
Lámpás sem int.

De űlve esti parton
A bronz oroszlán zordon
S nehéz talpat emel
Az égre fel.

Körűl, a habban ázva,
Hajók s dereglyék száza,
Mint halk kócsagsereg,
Úgy szendereg.

S fölöttük, míg az estben
Száll vízi pára resten,
És könnyü szél kereng -,
Zászlócska leng.

A Hold az Ég piarcán
Elbúvik, s szende arcán
Csillagos fellegek
Fátyla lebeg:

A Szent-Kereszt-apátnő,
Ha ölti fátyolát ő,
Így hull rá árnyvető
Sűrű redő…

S a vén palota-ormok
S a sok bús ivű csarnok
S lovag-lépcsőn a sok
Hószínü-fok,

S hidak, az út-erekkel
S a mord szobrú terekkel
S a rév, mely rengni kél,
Ha száll a szél,

Mind hallgat: néma város,
Csak egy-két alabárdos
Jár, hol bástyázva áll
Az árzenál.

Oh, most míg hold dereng itt,
Hány drága lány mereng itt,
Hány gyöngyvirág, remek,
Vár, les, remeg…

Ragyogni báli éjen
Hány öltözik kevélyen,
S éjszín álarcot ölt
Tükre előtt.

Fekszik párfőmös ágyban
A szép Vanina vágyban
S aléltan, még ölel -,
Így alszik el.

S Nárcísa a bolondos,
Víg gondolán kalandos
Mámor közt hajnalig
Dalol, iszik…

S ugyé, Itáliába
Kissé mindenki kába,
S gyönyörre adja itt
Bús napjait?

Ne bánjuk hát, ha kong a
Vén dózse-kastély lomha
Avitt órája zord
Bús óra-sort.

Számláljuk, édes, inkább
Makrancos, szép rubinszád
Csókját, melyet vagy ád,
Vagy megbocsát!

S számláljuk sok-sok könnyed
Bájad s az enyhe könnyet,
Melyet fakaszt az éj
S a drága kéj!

(Tóth Árpád fordítása)