Olyan volt, mint egy norvég szeptemberi reggel, halvány,
És mint delejes Észak, úgy vonzott, oly szelíden,
Összhangba békülőn halkult körülte minden,
Mint lépések zaja, a süppedt hóba halván…

Mi tette? mily varázs, hogy e bús fiatal lány
Arcáról már fenséggel, melyben póz s kényszer nincsen,
Kezdettől fogva halkan holtak szépsége intsen?
Ha jött, szentségtörés lett a zaj a vígak ajkán…

A bú volt szenvedélye; szemei nagy taván
Csendes tűnődés bolygott evezve tétován,
Titkot ivott magába minden, amihez ért…

S így, szelíd ujja játszván aláomló hajával,
Ijedten elhaló, szemérmes sóhajával
A hallgatás kéjének élt…

(Tóth Árpád fordítása)