„Akit az Istenek szeretnek, / Örökké megtartják gyereknek”

Tömöry Márta (1944) az ELTE-n végzett magyar és történelem szakon, majd a Prágai Múzsai Művészetek Akadémiája Színművészeti Karának Bábos Katedráján volt – egyéni tanulmányi programmal – három évig nappali tagozatos rendkívüli hallgató. Bábos, színháztörténész. 1988 óta – minden más egyéb tevékenység mellett – a több átalakulást megért alternatív színházi formációban dolgozik mint dramaturg és bábszínész. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Történészként indult. Az egyetem után 1968–76-ig az MTA Történettudományi Intézetében kutatási segéderőként a dualizmus korát kutathatta Hanák Péter osztályán. Mi történt aztán, mi a pályamódosítás oka? Nem bánta meg?

Tömöry Márta: A legelső kérdésre hamar válaszolok. 1968-ban végeztem magyar–történelem szakon. Mindig is az irodalom érdekelt jobban. A ’68-as események után még kevésbé kívántam történész lenni, s a fél-, illetve hatórás „néger” munka kedvemre volt, mellette éltem a passzióimnak. Mikor megismertem Hollós László amatőr bábost, az Astra bábegyüttes tagját, és láttam a kiváló paptanár, Vízváry László árny-kísérleteit, boldogan váltottam. Férjhez mentem 1975-ben, s követtem Lászlót, aki felvételt nyert a bábrendező tanszakra Prágába. Én 1976–79 között rendkívüli hallgatóként három meghatározó évet töltöttem kinn. A bábdramaturgia érdekelt. Sosem bántam meg a váltást. 

KF: „Ez a könyv segít, hogy bábszínpaddá varázsold a konyhaasztalt, a fürdőkádat, a szobád sarkát, sőt egy kis segítséggel igazi kis színházat is készíthetsz, bábokkal, függönnyel, előadásra hívó csengővel.” – olvasható Itt a bábszínház című könyve beharangozójában. Emlékszik még rá, mit érzett első kötete megjelenésekor?

Tömöry Márta: Jó régen volt, persze örültem, világhírű vagyok, tréfálkoztam barátaimmal. És mivel 17 ezer példányban jött ki, feltehetően használták a báb speciálkollégiumot vezető tanárok, s az ezt látogató pedagógusjelöltek, gyerekbábcsoport vezetők stb. Még Romániában is terjesztették, nemrég csángó népművelők polcán láthattam egy példányt, a tévének hála. Anno osztogattam is tanítványaimnak, pl. a Kurta kurzus határon túli résztvevőinek.

Kurta kurzus, Nyírbátor

KkF: Az internet-piacon még felbukkan egy-egy példány belőle. Mit gondol, kik használják manapság, s mekkora lehet az érdeklődés iránta?

TM: Azok a pedagógusnemzedékek kimentek rég, akiket a Népművelési, majd MMI, ill. MMIKL munkatársaként okítottam dramaturgiára, vizsgáztattam a bábos működési engedélyért. A Covid miatt fesztiválokat se tudtak rendezni a bábosok. Tehát nagy reményeket nem fűzök a tömeges érdeklődésre. A bábosok egyébként is mindent jószerint maguk oldanak meg (témaválasztás, bábkészítés, játék). Ez többnyire mindig is orális műfaj volt, részint írástudatlan művelőik élőszóban adták át, néha halálos ágyukon árulva csak el „kunsztjaikat”, féltett titkaikat a bábos dinasztiák rangidős vezetői. Ma már persze nem írástudatlanok, de tapasztalataim szerint máig sem szeretnek olvasni, bár ennek cáfolataként napjainkban egyre többen a bábos egyetem hallgatói közül doktori fokozatot szereztek.

KkF: A bábos nemcsak akkor magányos, ha egyedül áll a sötét paraván mögött, hanem akkor is, amikor többen foglalatoskodnak ott. Hiszen nem élő „színészekkel” folytat dialógust, hanem bábján keresztül a többi élettelen bábbal, s azokon áttételezve… Hogy éli ezt meg?

TM: Ez a kérdés jelzi, hogy nem ismeri ezt a világot. Peter Schumann a Bread and Puppet amerikai csapat vezetője szerint, a báb az a műfaj, ahol ujjal lehet mutogatni. A bábon keresztül a lényeget mondani az emberről. Hosszan lehetne értekezni a bábos és a báb viszonyáról. A bábos, ma kedvelt szóval animátor, az élettelen tárgy életre keltője, akinek hangját, lelkét kölcsönzi, ha még ő is készítette, a teremtményének érzi a figurát, úgy szereti, mint gyermekét. A bábszínházi specializáció révén a tervező, kivitelező készítette bábterméket is minimum partnernek tekinti. A pedagógiai bábozás és gyerekjátszók esetében ez a viszony még elementárisabb. A megszólalni nem akaró, rémült, óvodába cipelt apróságokat pl. a bábok segítségével bírják szóra, szelídítik magukhoz máig az óvónénik. És persze a bábszöveget író szerző is élőnek kell képzelje a figurát, miközben behelyezi a szereplők rendszerébe. A tervező-bábfaragó is tudatosan építi a bábkaraktereit, sorba rendezi a típusokat. A szólóbábos meg mint egy karmester irányítja bábjait, miközben rögtönöz, reagál a paravánon túli bekiabálásokra, csendekre is.

KkF: 1990-ben a Múzsák Közművelődési Kiadónál jelent meg második kötete, A bábjátékos oktatássorozatban Ember és báb című cikkgyűjtemény. Ekkor már a Magyar Művelődési Intézetben dolgozott. Kérem, meséljen erről az időszakról s e kötet tartalmáról!

TM: Mikor 1983-ban szakmunkatársként bekerültem a Népművelési Intézetbe (későbbi nevén MNI, ill. MMIKL), a nemrég elhunyt Bucz Hunor, pedagógiai színjáték mesterünk, neves alternatív rendező s intézeti munkatárs biztatására, feladatom lett az amatőr bábosok oktatási programjainak részint kidolgozása, illetve karbantartása. A vizsgáztatás. Emellett nekem jutottak a bábfesztivál-szervezés intézeti részfeladatai. (Az UNIMA, a bábosok nemzetközi szervezetének magyar szekciója által kinevezett ABOT/Amatőr bábosok országos tanácsa és az intézetvezetés elképzeléseinek koordinálása.) Volt pl. egy „Játsszunk bábszínházat!” fesztivál a ’70-es, ’80-as években, melyet az MTV Gyermekosztálya indított, s mi bonyolítottuk. Területi válogatókon szűrtük ki a több száz bábjátszót megmozgató együttesek közül a 7-8 döntőbe jutottat. Beutaztuk értük az országot, s a döntőbe került gyerekeket a tévé felhozta Pestre, itt vették fel az előadásukat, s az adást nézte az egész ország. Rendszeresen megrendezték már a ’60-as évektől 2-3 évente egymást váltó pécsi, a felnőtt és a békéscsabai, a gyermekeknek szóló művek fesztiválját. A Gyermekbábosok egri országos fesztiválját az Úttörőszövetség írta ki, bonyolította, de szakmailag ezt is mi felügyeltük. (Manapság a művelődési házak hálózata, a Magyar Bábjátékos Egyesület, illetve az iskolák szervezik az évenkénti találkozókat.) Később, ’90 után, Szilágyi Dezső, az Állami Bábszínház nemzetközileg elismert szaktekintélye halálával, az Állami Bábszínház egyeduralmának megszűntével, az amatőrök legjavát magába foglaló, gombamód szaporodó profi bábszínházaknak külön fesztiválja alakult Kecskeméten – ez máig él. Ma tizenhárom profi bábszínházunk van, és mellettük néhány produkciós társulat. (Ort Iki, Ládafia, Barta Tóni bábszínháza stb.)

KkF: 2005-ben megvédte doktori disszertációját A bábos fenomén – a drámatörténetben és napjaink gyakorlatában címmel. Szerencsések vagyunk, könnyen hozzáférhető a neten. Kérem, néhány gondolattal hívja fel az olvasók figyelmét a dolgozatára!

TM: Az Ember és báb című kötetem az új igényeknek kívánt megfelelni, melyeket a prágai főiskolán ismertem meg, s kapcsolataim révén láttam jelentős cseh fesztiválokat (Plzen, Hrudim, Prága), s a magyar bábosok is jelentős számban kijutottak a drezdai UNIMA világfesztiválra (1984). Jómagam önköltséggel, azaz amerikás nővérem segítségével utaztam a Japánban rendezett, 1988-as UNIMA világfesztiválra – látni a nagy ázsiai bábszínházak lélegzetelállítóan műfajgazdag, élő gyakorlatát. S még ebben az évben, ezúttal UNIMA kiküldetésben kijutottam Charleville-Mézières-be, a nagy nyugati nemzetközi fesztiválra. Hazaútban Szász Zsolt bábtervezővel, rendezővel, a Hattyúdal alternatív bábos csapat későbbi vezetőjével ekkor kezdtük a Bába bukra címen tervezett átfogó bábos könyv jó 20 évig tartó anyaggyűjtését s a látott produkciók körüli friss dialógusainkat. Így a doktori dolgozathoz 2005-ben ő határozta meg azt az öt felvezető szálat, melyre felfűztem az elsősorban a szakrális alapú bábhagyomány mintaanyagainak sorát. Ezek az aranyszálak: a szakralitás fogalma; a műegész, a panta rei törvénye; a bábok halottkultusszal való kapcsolata; a beavatás, az ősökhöz való visszatérés, azaz a velük való azonosulás útja; s az ötödik átfogó vezérgondolat: a mimézis, utánzás. Az elmélet és gyakorlat kölcsönhatásában építkeztünk, saját alternatív színházunk és a hozzánk kapcsolódó nagyobb színházi körök, a 28 évig közösen vitt betlehemes találkozók, és a Nyírbátori Szárnyas Sárkány Hete fesztivál, melynek szintén intézeti felelőse voltam, s ez utóbbinak 19 évig Zsolt volt a művészeti vezetője. Szöveganyagaink eme ünnepszerző gyakorlat és saját játszott előadásaink tapasztalatainak szűrlete. Más típusú szöveg Schmidt Éva néprajzos barátunknak, a hanti nyelvrokonok körében végzett világszínvonalú gyűjtőmunkájának ismertetése – melyre ő az életét tette fel. Az obi-ugor medvekultusz értő, koncentrált összegzése nekünk szánt önzetlen ajándéka lett. Míg élt, megtisztelt bennünket antropológiai kutatásainak évenkénti beszámolóival. A harmadik típusú szövegek idegen nyelvekből (francia, orosz, angol, cseh) való fordítások, távoli kultúrák értő, művészi leírásának sűrítményei – közös szemléleti alapokon (indián Patlecs, afrikai kebe kebe, tibeti cam fejezet). A fejezetek egy fejlődési sort is kiadnak, a primer rétegektől, az egyszerűtől a bonyolultabb formák felé haladva eljutunk a 20. század neves színházi újítói által befolyásolt mai gyakorlatig, napjaink bábmozgalmaiig, a saját ösvényig.

KkF: 2009-ben újra egy szerkesztett kötettel jelentkezett: „…hanem vagyok Úristen követje…” – A téli ünnepkör dramatikus szokásaiból – a Nemzetközi Betlehemes Találkozók játékszövegei címmel, ami a Magyar Művelődési Intézet kiadványa. Szerencsére ez is könnyen elérhető az OSZK honlapján. Arra lennék kíváncsi, hogy teljesült-e a kiadástól eltelt 13 év alatt a bevezető tanulmányában megfogalmazott óhaja: „Elégnek bizonyulnak vajon szerény eszközeink annak bemutatására, hogy a szellem- és üdvtörténetben milyen súlya, szerepe van ennek a mindig megújulni képes organikus, ünnepi hagyománynak? Intézményünk nevében, és a 18 év alatt számos partnerünkkel közös szervezésben összehívtuk, bemutattuk – és mindig a minimumból ugyan! – végig dokumentáltuk ezeket a népi színjátékokat. Reménykedve várjuk most a tudomány, a szakemberek reakcióit, szakrális dramatikus hagyományaink gyűjtésének, rendszerezésének, értékelésének új megközelítését.

TM: A betlehemes találkozókat 1991-től 2020-ig évente megrendeztük, több száz, időnként több ezer játszó személlyel. Bekértem szövegkönyveiket, többnyire el is hozták, volt néhány vonalas irka kézírással, a határon túliak kéziratos, féltett kincsei, de a legtöbben géppel írtak. Mozgalom lett, a Kárpát-medence magyarjai rámozdultak. S ami a néprajzos szakemberek többségét illeti? Hát, túl optimista igény volt mindez, úgy tűnik. Két-három fiatal gyűjteni kezdett, kijártak Kárpátaljára, Erdélybe (ld. Pákay Viktória átfogó összegző kísérlete pl.), de a lényeget illetően győzött az ortodox szemlélet, a folklorizálódott kolduló szokásról. És most már a Covid miatt tulajdonképpen vége a találkozóknak is. Talán a Felvidéken, Jánokon, de Erdélyben biztosan él még a találkozás igénye, tavaly is megrendezték.

Betlehemes Találkozó, 2013

KkF: Mikor a bábok még istenek voltak (Kráter Műhely Egyesület, 2012) című önálló kötete ismertetőjében olvassuk: „Elsősorban hiánypótló szakmai kézikönyv a bábosok és a színházi alkotók, s egy szélesebb körben a színházművészet eredete iránt érdeklődő nagyközönség számára. Ugyanakkor egy magyar színház-antropológiai kutatás első lépéseiről is számot ad.” Beszámolna nekünk arról, hogy milyen fázisban található ez a kutatás?

TM: Szász Zsolt, aki közben a Nemzeti Színház folyóirata, a Szcenárium főszerkesztője lett, képviseli ezt a vonalat. Őt az idén a Bábos egyetem oktatói közé emelték – ott módja lesz az antropológiai kutatás folytatására. Nekem is vannak anyagaim – talán összeállítok valamit.

KkF: A fenti kötet bemutatója kapcsán, egy hangfelvételen hangzott el a következő: „A báb hangja a hiéna nevetése és madárvijjogás, a lélek-madárnak és az áldozatát eltakarító hiénának a hangja, tehát egy túlvilágról jött lénytől közvetített üzenet…” Mi fontosat tudna elmondani nekünk a bábok hangjáról? 

TM: Ez is nagy téma. A túlvilág, a lelkek hangja… A régi vásári bábosok e másság tudatában csipogóval, sípolva beszéltették a Pulcinella, illetve a Petruska figurát. Gyakran egyetlen bábos volt a beszélő, aki képes volt több hangfekvésben 7-8 bábkaraktert adni. Az újkorban segítségül jött a technika, magnóról megy a szöveg, néha jelentős élő színészek hangján. Vera Ričařova, az ismert cseh marionettjátékos pl. nagy hang arzenállal bír, a boszorkány vihogása, a szép hercegnő üveghangjai, a szerelmesek suttogása stb…

KkF: Mit gondol, miért választottam beszélgetésünk címéül Heltai szavait: „Akit az Istenek szeretnek, / Örökké megtartják gyereknek”? 

TM: Ráérzett, kedves Ferenc, én magamat valóban egy messzikedvű gyermeki lénynek tartom, de protestáns eleim mián még biztatom magam: „…Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.” Egy kedves ismerősöm játékos horoszkópot készített nekem, jó harminc éve. Szerinte az én karmám a szolgálat. Még a halálod után se ismernek el – olvasta rám a sorsbetöltő jóslatot. Hát mit tehetek?

KkF: Meg sem merem kérdezni, hogy milyen egy átlagos napja. Jut-e ideje kikapcsolódásra, feltöltődésre?

TM: A Covid miatt ismerőseim, barátaim igen megfogyatkoztak. A családhoz kötődésem viszont erősödik, érdekel nővéreim utódainak élete: gyerekeik kiskorukban, a bábok miatt közel voltak hozzám, megnőve azonban nem tudunk sokat kezdeni egymással. A legkisebbekben bízhatok, hogy sikerül tán elvarázsolnom őket – bár ebben is egyre kevésbé lehet bízni. A kütyük lekötik őket – s mi egyre kevésbé tudunk mozogni e szép új világban. Tévénéző, fogyasztó lettem – igen sok jó adás van, van mivel agyonütni az időt. Nyírbátorról könyvet készít a város, ebben némi szerepem lesz nekem is (a Kurta kurzusról írok valamit, szeptember vége a határidő). És unokaöcsém elhozta nekem nagyanyám kamrában őrzött naplóit, amiket 1941 és halála közt írt, gyöngybetűkkel. (Tanítónő volt, férje meghalt az első világháború alatt, maradt három kisgyermeke – végigbukdácsolta velük az életet – egyik rokontól a másikig vándorolva, de egyetemre küldte a fiait, s leányával haláláig együtt élt, s mindennap beszámolt róla, mit tett aznap. Ez szíven ütött – gondoltam, kezdeni kéne vele valamit, valamiféle válogatást. Hogy éltünk a csonka hazában. S amit még szeretnék: kiadni a darabjaimat – bár igény nincs rájuk. De mégis, hogy legyenek együtt. Ha már gyerekem sincs. Idén leszek 78 éves, két szememet megműtötték, romlik a memóriám, fogy az erőm. Hát nem tudom…