Ahol nyílik a könyv

A magyar kultúra napja van. Akkor is eszembe jutna, ha nem lenne szembeötlő a naptáromon. Ilyenkor nem szoktam széles gesztusokat tenni, csak valami apró jelet, aminek csak számomra van gondolati vagy éppen rituális értéke. Egy könyvvel töltöm a napot. Ott nyílnak az oldalak, ahol éppen tartok. Van valami mágikus és örömteli abban, ahogyan olvas az ember: mintha utazna, megmagyarázhatatlan, amiért éppen úgy jönnek a könyvek sorban, ahogyan a fák az úton. Egyébként a felfedezésnek nem is lenne semmi értelme.

Az olvasás hőskora számomra akkor volt, amikor kevésbé a konjunktúra diktálta a művek egymásutánját. Hanem a bűvész módszere, ahogyan kihúzza egymás után a cilinderből a különböző színű, egymáshoz csomózott textíliákat, a szakaszokat a színek jelzik, de az egésznek a hossza végtelennek és beláthatatlannak tűnik, lesz belőle egy halom végül a földön, ilyen az ember emléke a saját olvasásáról. Azért mondtam az előbb hőskort, mert egy sűrűn teleírt listával jártam a könyvtárba, és amikor kihúztam egy címszót valahonnan, a lap aljára nyomban oda kellett vésnem még kettőt-hármat, mert egyik könyv vonzotta a másikat; lehet, hogy csak a hasonló téma vagy a választék miatt, máskor a szerzőért, mert ott volt néha az utószó, ahol együtt emlegették más írókkal és művekkel, tehát újabb kibogozásra váró hálóra akadtam, felismerhetőek lettek irányzatok és iskolák, átmenetek és átfedések, de soha nem lehetett a végére érni, mert megint és megint lábjegyzetbe botlottam, annak is utána akartam járni, a nyomozás pedig szórakoztató, mert az összefüggések elágazásai terebélyes fává nőnek, és végül minden egyedi szellemiség lombját erről lehet felismerni, talán ezért hasonlítják gyakran erdőhöz a könyvtárat.

Valamiért el-elfelejtünk szerzőket, könyveket, takarásban maradnak, talán nem háládatlanság ez, hanem a művészet progresszivitása. Mintha az is természetes lenne, hogy minden változzék, változóban legyen, a folyamatos megújulni akarás vonzásában.

Az irodalom megállíthatatlan áramlásban, azaz a cilinderben van, és hónapról hónapra kihúznak ennyi meg annyi folyóiratot, kiadványt belőle, ezeket persze szintén valahány százalékban olvassa az ember, némelyiket olyan sokra becsüli, hogy megőrzi évfolyamokon át, csak az marad a közelünkben végül, amit magunk fedeztünk fel.

Bármilyen lefegyverző is a könyvtár sokféleképpen kifejtett metaforája, a könyvtári könyvekben főleg azt nem szeretem, hogy nem az enyémek. Ami mindenkié, az egy kicsit idegen. Mert a saját könyveihez bensőségesebb kapcsolat fűzi az embert; ráadásul írószerrel szoktam olvasni, és nem is feltétlenül ceruzával, hanem ami éppen a kezem ügyébe kerül. Az egybe- és különírást zöld filctollal húzom alá: a legrondább helyesírási hibákat a legrondább színnel. Egyszerűen nem tudom magam türtőztetni, hogy valamilyen módon ne fejezzem ki a margón a véleményemet?, érzéseimet?, indulataimat? Eszerint helyezem el persze az olvasottakat is a magam belső listáján. Ezért nem szeretek sem kölcsönkérni (mert más könyvébe belebarmolni illetlenség), sem kölcsönadni (mert az olyan, mint amikor az ember a bőrét is leveti: valamilyen beteges okból azt feltételezem ugyanis, hogy előbb olvasnák végig az összes megjegyzésemet, mint magát a főművet). A könyv az én kezemben nem kegytárgy, amire csak ránézni szabad, hanem átvezetés egy másik világba, alkalom és eszköz és kíváncsiság és élvezet, mert másként nem érdemes.

Kontra Ferenc