Részletek Halász Margit kötetéből

Kindersokk

A főnököm megnyitja az internetet, közben arról beszél, milyen jó is volt tizenöt éve a balatoni gyermeküdülőben. Egyszerre elkomorul az arca, betöltött a gép, valami eléje úszott. Valami rosszallni való. Na ez is itt, ni, mondja. Nem reagálok. Arcom a fény felé fordítom, mert az ablakon besüt a délutáni nap. Kíméletes melege azokat a bizonyos nyári napokat idézi. Mért beszéljünk az árnyékról, ha fény is van? Nagyokat nevetünk, idézzük a jobbnál jobb élményeket. Felhozza az agresszív hattyúkat, én meg a horgász bácsit, aki valósággal elmenekült a stégünk mellől. Persze hogy olajra lépett, a gyerekek fél óránként megjegyezték, szegény, szerencsétlen bácsi, nem fog semmit, nahát!

Megint elkomorul a főnököm arca. A képernyőt nézi, mintha annak mondaná. Nem igaz, ott volt együtt a kolumbiai nagykövet gyereke, a mosókonyhából jött gyerek, a kínai szakács lánya, az erdélyi magyar testvérpár, a cigányprímás fia és nagyszerűen eljátszottak. A gyerekeknek ez nem téma! Nem ügy! De figyelj, mondja, be tudnál ugrani a könyvtárba? Úgy alakult, hogy pár gyerekre pár percig. Tényleg. És mondja az indokot.

Indulok. Ahogy szedem a lépcsőfokokat Lédára gondolok, Ady szerelmére, meg a hattyúkra. Arra, hogy Léda hattyút jelent, és van az a tankönyvi Léda-kép, és azon tényleg olyan, mint egy hattyú. Méltóságteljes, elegáns, titokzatos. Szinte érezni orrcimpájának remegését. A kalapja hattyúfészek. A könyvtár ajtaja előtt megbotlom, majdnem hasra esem, pedig nincs is előttem semmi.

Az asztalterítőn színes kis bohócok bohóckodnak, az ovális asztal körül pedig nyolc kisgyerek. Egyik sem töltötte még be a tízet. Ahogy belépek, gyanús csend támad. Mindenki színez. Olvasgat. Alibiolvasás. Alibiszínezés. Ismerem jól ezt. Vihar előtti Balaton. Oldalra nézek. A polcok közötti félhomályban vietnami kisfiú szipog. Magyarázatot követelve nézek a nyolcakra, akiket összeköt a titok. Semmi válasz. Vihar előtti csend. Még magasabbra biccentem a fejem. Mindig piszkál minket, beszólogat, mondja a frontember. De hát nem is tud magyarul, felelem. Úgy értve, hogy bemutogat.

Leszerelem a nyolcak vezérét. Aranyos pofikájából csak úgy ömlik a trágárság. Mi itt szépen olvasgatunk, de ha ő idejön, akkor senki sem tud tovább olvasni. De hát miért nem?, kérdezem már-már ordítva. Legalább hatan kiabálják a sérelmeiket, melyeket ez a kivert kissrác követett el. Ha ez így megy tovább, sokkos állapotba kerülök. Miért nincs most itt egy jól kiképzett pedagógiai szaktanácsadó? A fenébe! Mert nincs. Itt most csakis magamra számíthatok. Mint mindig. Nagyot sóhajtok, és kérem, hogy kezdjük elölről. Szépen lassan egyenként, ahogy a csillag megy az égen. Közben előre hozom a vietnami fiúcskát, akinek tényleg ökölbe szorul a keze. Hogyan is lehetne másként? Tetszik látni a kezét, látszik rajta, hogy piszkálni akar bennünket. Próbálom menteni a menthetőt. A hangzavarban eszembe jut egy zseniális pedagógiai módszer, hármat tapsolok.

És…, kezdi megint nagyhangon a vezír, mert képtelen lecsillapodni. És?, meredek rá szigorúan, és? Mi az, hogy és? És különben is robbantani akar. Azt mutogatja, hogy fel fog robbantani minket. A könyvtárat. A sulit. Mindent.

Megérkezik a felmentő kolléga. Átadom az ügyet szíves további megtárgyalásra a szabálysértési felsőbb bíróságnak. További jó napot kívánok, és távozom. Ahogy távolodom a folyosón, egyre halkabban hallom a civódást. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Mintha menekülnék valami elől. Ady egyik verse jut eszembe. Amolyan tablóra való részlet. „Műveld a csodát, ne magyarázd.” Másodszor is megbotlom. Ezúttal majdnem pofára esem.

A főnököm készül valahova. Épp bezárja az internetet. Meglát. Egyszerre felvidul az arca. Na mi volt? Nem reagálok. Hátamat a fény felé fordítom, mert még mindig besüt a délutáni nap. Kíméletlen melege égeti a hátam. A fényről szeretnék neki beszélni, de bennem most csak árnyék van. Ezért inkább hallgatok.

Az egyszeri tank

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon, lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenébe nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma, továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az, hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja, milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

(Kortárs Kiadó, 2019)