Farkas Wellmann Éva 1979-ben született Marosvásárhelyen, költő, szerkesztő, kritikus. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán tanult tovább, doktori disszertációját Verestói György munkásságáról írta. 2011-től Békéscsabán él és alkot, 2012-től a Bárkaonline szerkesztője, a Bárka folyóirat főszerkesztő-helyettese. Verseskötetei Itten ma donna választ (2002), Az itt az ottal (2011) és Parancsolatok (2018) címmel jelentek meg, számos versét megzenésítették. Orvoscsaládból származik, bátyja, Farkas Wellmann Endre és nagybátyjuk, Éltető József is költő, ugyanakkor párja, Elek Tibor irodalomtörténész. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Az olvasóid, velem az élen, tűkön ülve várják az új versesköteteid, amelyek jellemzően sokéves kihagyások után jelennek meg, bizonyítékot szolgáltatva Fried István tanár úr megjegyzésére, hogy csak eleve a jó verseid írod meg. Mi még az oka a szűkszavúságnak?

Farkas Wellmann Éva: Nevetek, mert most először lehetett volna viszonylag kisebb a távolság két kötetem között – de a kiadói adminisztráció kicsit lelassította a folyamatot. Erre következett az aktuális járványhelyzet, amelyről még mindig nem tudni, hogy hogy alakul és milyen hatása lesz a könyvmegjelenésekre (is). De ez zárójel, mert az alapvető tendenciákra kérdezel rá, és eszemben sincs elmaszatolni a választ. Egyszerűen nem vagyok az a minden nap író típus. Vagy lassan érik meg egy vers, vagy hirtelen áll össze, de ez a tempó nem diktál évi, sem kétévi megjelenést. Bevallom, nem is nagyon bánom. Így több időm van változni, változtatni is. Bízom benne, hogy az olvasóim nem csak kilóra mérik az írásaimat.

BT: Milyen az a vers, amit meg kell tartani, és mit kell kidobni? Mintha dilemmát érzékelnék aközött, hogy a kötött formák szeretete, az állandó csiszolgatás, bíbelődés jellemez, mégis többször nyilatkoztad, hogy nem bütykölöd a hibás sorokat, inkább kidobod az egész verset, ha nem vagy vele elégedett. Rosszul érzem?

FWÉ: Leginkább ihletből szeretek írni, ami nem jön rendelésre, ugyanakkor eléggé kritikusan nézem a szövegeket, és ez alól nem jelentenek kivételt a saját verseim sem. Tehát valahogy úgy kell elképzelni, hogy megírom a verset, és jó esetben kedvemre való lesz. Rossz esetben valahol elakadok, és akkor próbálok dolgozni a megoldáson. Ha nagyon sok erőlködést igényel, és ez meg is látszik, inkább megválok az egésztől. Ami nem képes önálló világot alkotni, és számomra is akadozik, azzal mit kezdjen egy kívülálló? Még ha nekem tetszik is, lehet, hogy másnak nem azt vagy nem úgy fogja jelenteni. A forma kérdése meg úgy kapcsolódik az egészhez, hogy be kell tartani a szabályait. Lehet azonban formailag tökéletes szonettet vagy balladát írni úgy, hogy az égvilágon semmit nem mond, nem működik – vagy halálian unalmas. És egy izgalmas témát is meg lehet gyilkolni azzal, ha rossz keretek közé szorítjuk. Azért nem „bütykölök”, mert inkább fül után használom a formát. Gyakran a vers maga találja meg a dallamát – a kérdés, hogy következetesen, hitelesen végig tudom-e vinni.

BT: Maximalizmusod az élet egyéb területére is jellemző? Mennyire engeded a verseid az életedbe, illetve mit adsz az életedből a versekbe? A Parancsolatok írása vallásosabbá tett, születnek még hasonló verseid?

FWÉ: Csak szeretném, hogy jellemző legyen. Elég sokat kínzom magam amiatt, mert sok mindent jobban szeretnék csinálni. A versek és az élet – nehéz kérdés. Valamiképpen muszáj, hogy együtt létezzenek. Sajnos, ha sürgősségi sorrendet kell felállítani, akkor legtöbbször a vers veszít. De ritkán előfordul olyan is, hogy elkezd íródni egy vers, és akkor szabályosan lekapcsolom a külvilágot. Nem is tudom, hogy viselné el ezt a környezetem, teszem azt, napi rendszerességgel. A Parancsolatok előtt tíz vagy húsz évvel szerintem sokkal vallásosabb voltam. Vagy mondjuk úgy, hogy másképp. Törekedtem is arra, hogy a mai érvényességét, vallásokon felüli értelmét kutassam ezeknek a tanításoknak, és sokak véleményét, tapasztalatát is meghallgattam. Izgalmas és kockázatos ismerkedési feladat leülni valakivel, és végigvenni a tízparancsolatot, megbeszélni, hogy kinek mit jelent. Az Isten-téma azóta is érdekel, ahogyan már jóval a ciklus megírása előtt is foglalkoztatott. Született talán három ilyen vers azóta, és biztos vagyok benne, hogy még fog, ha közben azért tágítom is a tematikát.

BT: Bátyáddal mindketten el szoktátok mondani, hogy rivalizálás nincs köztetek, más hangon szóltok, más utakon jártok, de a testvéri kritika azért csak sokat nyomhat a latba. Ugyanígy befolyásoló körülmény lehet, ha a szerző párja irodalomtörténész. Gyakran véleményezitek egymás műveit? Teher vagy segítség inkább ez a környezet? Vannak még előolvasóid, akiknek megjelenés előtt adsz a véleményére?  

FWÉ: Endrével inkább alkalmi jelleggel mutatjuk meg egymásnak a verseinket, és számítunk a másik őszinte kritikájára. Egy vicces történet vele: elküldtem néhány rövidke verset neki még az ősszel egy bizonyos témában, mire ő szerkesztőként válaszolt, mondván, hogy tetszenek, de ez így kevés, legyek szíves írni még néhányat. Fontolóra vettem a dolgot, és még bővült egy-két darabbal a sorozat. Sajnos még mindig nem elég hosszú, hogy megjelenhessen. Tiborral kicsit más a helyzet, mert őt szinte mindig az elsők között kérdezem meg az írásaimról. Gyakran látja is, hogy dolgozom, és kíváncsiskodik. Nagyon fontos, hogy mit mond, tetszik-e neki, s ezt tudja is – a legjobban azzal tud kiborítani, ha nem érti. (Vagy csak úgy tesz.) Én is elolvasom az ő munkáit, és szinte mindent meg is beszélünk. De persze mások véleménye is sokat számít. Vannak barátaim, egy részük író (például te), mások nem, akik hamarabb látják objektíven a verseimet, mint én, ezért rendkívül hálás vagyok, hogy elolvassák, véleményezik őket.

BT: Földrajzilag is helyet változtattál, de sűrűn hazalátogatsz, ráadásul nagy divat az erdélyi és a magyar irodalom vélt vagy valós különbségeinek boncolgatása, számodra mit jelent ez a helyzet Az itt az ott-tal?

FWÉ: Sokáig azt éreztem, hogy nem számít, hol él az ember, a lényeg, hogy belül milyen sok helyen tud otthon lenni. Egy idő után viszont kezdtem úgy látni, hogy már nem úgy számolnak az emberrel ott, ahol fizikai mivoltában nincs jelen napi szinten. Ez érthető egyébként. És vannak kellemes példák is: épp most, tavasszal vetődött fel egy kolozsvári könyvbemutató lehetősége, amitől nagyot dobbant a szívem. Nem mondok le ennek az álomnak a dédelgetéséről. Az írás viszonylatában pedig úgy gondolom, hogy (majdnem) ugyanezt és (majdnem) ugyanígy írnám, akárhol élnék a világon. Pedig jó lenne, ha tudnék írni a szívemhez legközelebb álló helyekről, Erdélyről például.

BT: Csak nekem tűnik úgy, hogy mostanában kevesebb időd jut a kritikaírásra? Amikor egy költő kritikus is, hogyan tudja szétválasztani, hogyan tekint évek múltán a saját könyvére? Illetve pályatársak boncolgatása esetén nem félsz-e, hogy a kritika tárgya/személye esetleg a szemedre veti, írjál jobbat? Mit szeretsz olvasni és mit ajánlasz tiszta szívvel?

FWÉ: Talán az feltűnő, hogy nem újságíróként írok könyvekről. Volt egy időszak néhány éve, amikor rendszeresen közöltem az egyik országos napilapban írásokat könyvekről, színházról, kulturális eseményekről, néha még képzőművészetről is. Érdekes tapasztalat volt, rengeteg új élményben volt részem. Most inkább az van, ami korábban is: inkább irodalmi folyóiratokba írok, hosszabban, megfontoltabban, jobban megtervezve. A saját könyveimet félve veszem elő: van olyan vers, amelynek egy mélyebb rétegére bukkanok, de olyan is, amelyet ma már nem tartok elég ütősnek. Újraolvasásnál mindig kétesélyes a dolog. A pályatársakkal meg az a helyzet, hogy elsősorban a megértés, elemzés oldaláról közelítek a műveikhez, és ez a fajta olvasói jóindulat, remélem, látszik a kritikáimon. De általánosságban is idézhetnénk megint egy klasszikust (aki maga ugyan nem írt szépirodalmat): „azért mert nem tudok tojást tojni, még meg tudom állapítani, hogy egy tojás kotlós-e”.

BT: Új, negyedik verseskötet tervével, lapuló kéziratok terén még mire számíthatnak az olvasóid a közeljövőben?

FWÉ: Ahogy a beszélgetés elején is utaltam rá, készen van a kézirat, várakozó üzemmódban. Ez, ha az előzetes tervek szerint sikerül, akkor egy Válogatott és új versek-típusú könyv lesz. De egyébként már összegyűlt annyi új vers, hogy lehetne külön kötet is belőlük. Az előző változat talán egy teljesebb képet adna, még ha esendőbbet is.