A reménytelenség rabjai, avagy az Élet él és élni akar

Luzsicza István írása Hegedűs Imre János Székelyek, atyámfiai című kötetéről

Hegedűs Imre János irodalomtörténészi, tanári és irodalomszervezői munkásságának hangsúlya az utóbbi években – mintegy az életmű kicsúcsosodásaként – fokozatosan áttevődött az elméletről a gyakorlatra, melyet már az esszéiben, tanulmányaiban jelentkező önéletrajzi szálak is jeleztek. A mind erősebben jelenlévő szépírói alkotómunka a folyóiratközlések után idén első novelláskötetében összegződött.

Székelyek, atyámfiai – mondja a cím, és képzeletünkben máris megjelennek a klisészerűen bennünk élő anekdotikus, szórakoztatóan ravasz góbék, ám a fülszöveg-ajánló másra készít fel: az erdélyi magyarság és benne különösen a székelység útjáról, kisebbségi sorsáról, mai és közelmúltbeli harcairól, veszteségeiről beszél, a megmaradás esélyeire, a nemzetegységre fókuszálva. Ezáltal maga a cím is testvéri tisztelgésként értelmezhető a székely gyökerű, ausztriai emigrációja után az anyaországban megtelepedett szerzőtől.

Így nem hat meglepetésként, hogy az írások a valaha volt romániai – azaz a legbarbárabb ceaușescui – szocializmus évtizedeiből indulnak, s jutnak el napjainkba, vagy abba az időtlenségbe, melynek erdélyi jelenlétéről már nem kevés szöveg tudósított. Hegedűs ezt a hatást lassan hömpölygő, lírai színezetű, balladisztikus atmoszférájával különösen felerősíti, még azokon a helyeken is, ahol az időpont nagyjából körülírható – s mindezzel még a happy endek hiányából eredő primer fájdalomérzetet is jótékonyan bebugyolálja. Mert ha a tizennégy elbeszélés mindegyikére nem is feltétlenül jellemző, de fájdalom és keserű lezárás akad bőven: ezt példázza a Bukarestbe cselédként kerülő székely lány, aki éppúgy kiszakad a maga közegéből és éltető anyaföldjéből (Az attasé fia), s esik egyúttal önnön emberi gyengeségei és a körülmények áldozatául, mint a kamionosnak állva egész Európát bejáró, vívódó mesterember (Kamion Jóska), hogy aztán az egyik az új urakhoz bejáró francia diplomatától bal kézről született gyermekét hátrahagyva meneküljön haza a kórházból, míg a másikat a nemi betegség hazahurcolása után felesége és családja hagyja el jó okkal. Feloldozást nem kapunk, egyedül az írói esztétikum, az andalító cselekményszövés, s a gyarlóságokra együttérzéssel tekintő hozzáállás ad csekély vigaszt.

Az empatikus ábrázolásmód és a mesélőkedv azonban nem írja felül a tárgyilagosság objektivitását, így a tanulságok levonása az olvasóra marad akkor is, amikor a szöveg más-más hangulatfestő elemek, részletek között, más kulisszák előtt – hol a személyes előzményeket, hol az otthon maradottak sorsát, hol a más tájakról ugyancsak külföldre kerültek kacskaringós életútjait is beleszőve – a konkrét kudarc helyett „csak” az idegenbe szakadás történetéről és hosszú távon az identitás, a gyökerek elvesztésével járó vereségről szól. Mert bárhogy osztunk-szorzunk, a vereségérzetet az élni akarás csak tompítani tudja, feledtetni nem – találkozzunk bár az emigráció előkészületeivel és a hátrahagyandó személyi-természeti környezettel, mint a kötetnyitó Hangok, ritmusok esetében, vagy a székelyföldi-erdélyi kirajzással és annak különböző vég- vagy átmeneti állomásaival (Budapesttel, a Duna-deltával, Münchennel, vagy az író életrajzában is fontos szerepet játszó Béccsel – A pultos lány; Gerlék és galambok; Dénes Iván egy napja; A szobrok néha elmozdulnak), s főleg akkor, ha a testi-lelki nyomorúsággal, a kisebbségi létből lett kisebbrendűségi komplexussal szembesülünk, amely az alantas és csupán átmeneti győzelemtudat felé, az elnyomó államhatalom rettegett erőszakszervezetének soraiba sodorja a főszereplőt (Tibi, a szekus).

Fájdalomról, vereségről beszélünk, Hegedűs mégis mesterien ringatja el olvasóját minden esetben – így a szülőföldön maradás vagy átmeneti visszatérés történeteinél is. Ezen az úton-módon, s a jó szándékú, gyermetegen naiv mélységgel vallásos „falu bolondjának” fájó-szép életmeséjén (Apokrif legenda Feriről, a legyekről és a madarakról) keresztül jutunk a három talán legsúlyosabb íráshoz. A fénymadár velőnkig ható, megindító parabola hitről és elkötelezettségről a fiatalon megözvegyülő, kiskamasz lányával magára maradó és egész élete alapelveiben megrendülő református lelkész sorsán keresztül, akit épp gyermeke és a bölcs öreg püspök irányít vissza nyája élére – töprengésre késztetve mindnyájunkat a szimbolikán, az erdélyi magyar értelmiség szerepén is. A Pogány menyasszonyok oldalain megdöbbentő erővel rajzolódik ki az elmúlásban is az élni akarás, ahogyan az elnéptelenedő falu idős özvegyasszonyai a szokásokat és erkölcsi normáikat felrúgva praktikus okokból vadházasságra lépnek a szintén magukra maradt falubeli öregemberekkel, hogy a ház körüli teendőket és jószágaikat egymás között megosztva legalább az életük – egy eltűnő életforma – kereteinek egy részét fenntarthassák; jobbra és balra húzó („csá” és „majek”) teheneikkel pedig biztosított legyen majdani halottaskocsijuk vontatása is… Az Édentől Nyugatra viszont, ha csendes idealizmussal is, de valóban optimizmust közvetít a kontúrjaiban talán huszonegyedik századi Ábelként is felfogható amerikás székely férfi metamorfózisával, ahogyan a New York-i brókervilág értetlen, érzéketlen közegét hátrahagyva szülőföldjére érkezik, átvenni az őt felnevelő, faluja utolsó lakójaként elhalálozó nagynénje örökségét – az öreg házból a betűre betartott végrendelet nyomán emelt erődszerű emlékhely pedig így lesz az elmúlás reménytelenségének és a megtartó erő kötelességtudatának, felelősségérzetének paradoxonjellegű jelképévé.

A két utolsó, műfajilag kilógó szövegnek ugyancsak megvan a maga funkciója: a Levél Erdélyből című egyszerre kíméletlenül tényszerű és líraian fájdalmas baráti levél a novellák tematikájához kapcsolódva a vegyes házasságok kapcsán, egy családhistória és személyes sors tükrében foglalkozik az erdélyi magyarság megmaradásának és az asszimiláció lassításának mind halványabb esélyeivel – az pedig, hogy fikciós vagy valós történet, név és életút áll-e e textus mögött, a leírtak ereje fényében lényegtelen kérdésnek hat. 

S hogy a bensőségességében is elfogulatlan, így egyáltalán nem derűlátó összhatás dacára mégis méltó lezárásként értékelhetjük a Göre Gábor a székelyek között című, mind az eredeti alkotót és hősét hitelesen parafrazáló, mind a közmondásos székely tulajdonságokra és a mai állapotokra tűpontosan reflektáló, vérbő humorú Gárdonyi-stílusgyakorlatot, az leginkább a szerzői attitűdnek köszönhető. Hiszen bár a Székelyek, atyámfiai lapjain – Árkossy István érzékletes kifejezőerejű, lényegre törő illusztrációival gazdagítva – nyilvánvalóan a felbomlás, az elszakadás és az elmúlás közelít fenyegetően, a mindennapok költészetté emelt küzdelmei mégis az életösztönről, az öntudatlan, csak-azért-is megmaradásról szólnak, hogy ha nincs is kiút, ha nem is remélhetünk, de legalább éljünk, ahogyan élhetünk, nevessünk, amin nevethetünk – és minden körülmények között szeressünk, ahogy Hegedűs Imre János teszi a hőseivel.

(Magyar Napló, 2019)