Kovács katáng Ferenc írása Szénási Ferenc Berzsenyi koporsója című novelláskötetéről

…amennyiben az ENSZ Közgyűlése meghallgatta
volna a magyar írók követelését, akkor az 1956.
után életfogytiglan elítéltek sokasága talán még
ma is börtönben sínylődne. Szabadulásuk annak
volt köszönhető, hogy az ENSZ Közgyűlése addig
nem vette le napirendjéről a „magyar kérdést”,
amíg 1963-ban a Kádár rendszer
szabadon nem bocsátott
mintegy húszezer politikai foglyot.
(Budapest, 2007. október 11., MVSZ Sajtószolgálat)

Gustav Vigeland norvég szobrász mindenkinél többet tudhatott a halálról, a túlvilágról. A Frogner park leglátogatottabb látványossága a Monolit, egyenesen a pokol mélyén gyűrődő bűnös-bűnteleneket domborítja. Vagy odább, az Életkerékbe is a halálba körköröző végest faragta. De még nála sem találtam olyan csavart, mint amilyen Szénási Ferenc Berzsenyi koporsója című novelláskötetében található. A végső út a témája a kezdő és a záró írásban is. A nyitó novellában (Senki szigete) Stendhal, Cervantes, Gogol, Stevenson főhősei mellé készül a mesélő. Egy fatörzsön megpihenve gondolja végig élete főbb állomásait, néhány „apróság” jut eszébe, orosz tankok ’56 forgatagában, két nagypofon az általánosban, egy báránybőrbe bújt beszervező, a ’72-es márciusi gumibotozás s a ’89-es Szabadság tér. A záró novellában pedig már a „tepsiben” elmélkedik, de erre a zárszóban még visszatérünk.

A címadó írás is az utolsó útról szól. Ez esetben a harcban elesett szovjet ütegparancsnok tetemét, kívánságára, Berzsenyi koporsójában küldték haza Nikláról. A történet valós, az ütegparancsnok személye azonban Szénási Ferenc fantáziájában született meg, már-már szerethető figura.

Szénási több évtizedes élettapasztalata szövi át a kötetben sorjázó tizenöt hétköznapian meghökkentőtörténetet. S az olvasó, ha maga is élt már eleget, könnyen száll fel a novellaíró szellemvasútjára. A tanú című filmben látott Brezsnyev elvtárs helyett csak egy fiktív nevű ütegparancsnokot lát, hóna alatt Berzsenyi bronzkoporsójával, vagy a kommunizmus kísértete helyén a múltból itt maradt, de soha le nem leplezett beszervező elvtársat. Komoly ítészek szerint irodalmiatlan, ha konkrét napi eseményeket vagy privát ügyeket emelünk prózába, versbe. Valóban igaz, ha kontár módra tesszük, de szerzőnk sokkal műveltebb és találékonyabb annál, hogy csapdába essen. Mindig talál egy maga helyett mesélőt, akit leültet elénk, szólásra bírja, hagyja szőni a banálisnak látszó történet fonalát, időnként visszatéríti a lényegi útra, kapaszkodót nyújt a hallgatóságnak, súg valamit a szövegközlőfülébe. Ekkor már közel is a katarzis, és mint a hagyjukameset.blog.hu novellában olvashatjuk, a …történeteket ezer olvasatban ezerféleképpen az olvasó fejezi be.

…az asztalfióknak igaz mű készülhet…

Jóska bátyám története Szabó Pálé vagy akár a Kanadából nemrég visszatelepült Miska Jánosé is lehetne. Vajon mit szólna hozzá egy tizenévesekből álló osztály, ha rendhagyó irodalomórán felolvasnánk előttük a következőket: „Ő porciózta ki közöttünk, nyolc kisebb testvére között a kenyeret és a szalonnát. […] Dologtalanul nem volt maradása. Bár naponta munkába járt, otthon konyhakertet művelt és állatokat tartott. Amikor hatvanévesen nyugdíjba küldték, még egy tenyérnyi kukoricaföldet is bérbe vett.”

…nekünk már nem használ a levegőváltozás…

A titok című írás a gyónó és a gyóntató pap baráti dialógusa a gyóntatófülkében. Talán szokatlan helyzet, itt is elhangozhatna a Seres Rezsőről szóló darab bratyizós beszólása: Súgjál Totyikám! (elhangzik: miközben Seres Rezsőt átkereszteli a Totyi becenévre hallgató gyerekkori barát). A két fél közötti titkos sugdolózás tárgya a határon innen- és túllét. Az ’56-os menekültek a „szabad világban” ugyanúgy félnek, mint az óhazában. Ott az önkényuralomtól, itt a jóléttől lankadó éberség miatt. Váratlanul útlevelet kap az anya, hogy meglátogassa a fiát. Vajon mi lesz az ára? […] a mi mérgezett levegőnk már sosem cserélődik.

A Tamás evangéliuma című novellát csak azoknak merem ajánlani, akik a sírig képesek megőrizni a titkot.

…női ösztöneim kész-passz, csődöt mondtak…

A Kártyatársak a kötet leghúzósabb írása. Szubjektív megítélés. Számomra nem kérdés, hogy tud-e okosan reagálni az író a nőkre, ha férfi. Az is igaz lehet, hogy azok a férfiak, akik előszeretettel írnak nőszemmel, nőkről, a magunk gondját igyekeznek átpasszolni a „gyengébbik” nemre. Ne csak Carmenre, Ninára, Az ember tragédiája Évájára gondoljunk. Doktori dolgozat témája lehetne: Kortárs férfi írók nőalakjai. „…nem fogod elhinni, ez az ártatlanság (Zita) magába bolondította az én jámbor férjemet! Nem akart ő kikezdeni Fábiánnal, nem gondolt még csak flörtre sem, csakhogy az én mafla férjem, aki tüneményesen járatlan a női lélek rejtelmeiben, Zita viselkedését tökéletesen félreértette. […] Jó előre eltaszít minden őszinte szót, minden szívből jövő bókot. Fábián azonban bedőlt neki. Nem válaszolt ő az incselkedésekre, nem udvarolt sem hamis harsánysággal, sem őszinte bókokkal, egyszerűen csak zavarba esett. Jobbra-balra forgatta a fejét, köhécselt, még Zita tekintetét is kerülte. Egy kacér nő ilyenkor nem kegyelmez, tovább szítja az éledező tüzet.” – Remélhetem, hogy ezen sorok kellőképpen felcsigázták a nagyérdeműt a továbbolvasásra, a kötet megvásárlására?

…művészlelket sose józaníts ki…

A Múzsák című novellában a csöppet sem szimpatikus, befutott, de pillanatnyilag alkotói válság sújtotta író nosztalgiázik fénykoráról a feleségének. „…kisimult homlokkal meséli, miképp álmodta meg régebbi, nagy sikerű regényének érzékek nélküli hősnőjét, messze távolodva szenvedélyes kedvenceitől. […] Hisz érzéki vágyakról, lángoló szenvedélyről beszélt ő már írásaiban eleget. Itt az ideje, hogy valami átszellemültebbről, valami éteribbről is szóljon. Például lemondásról, aszkézisről, másoknak áldozott életről. Vagy a korszellemhez jobban igazodva: modern női szerepvállalásról, az öntudatra ébredő nő nehéz küzdelméről. Vagy végképp napjaink felé fordulva: korunk nagy exodusának súlyos kérdéséről, a középkori létből a modern világba csöppent nő helykereséséről. Választhatna tán hősnőnek egy nálunk élő arab feleséget, aki hidzsábot, csadort vagy burkát visel, két lépéssel férje mögött ballag, s közben egyenjogúságra törekszik.

…hallgatag élet után holtomban végre megszólalok…

Végezetül essék szó a korábban már említett, kötetzáró, Adakozók című novelláról. Felül a tepsiben egy a száznál is több tetem közül, akik a tudomány szolgálatára felajánlva kutatási és oktatási célú boncolásra várnak. Felül. Állát jobb öklére támasztja, amolyan Rodin-pózba helyezkedik. Van min törnie a fejét, hogyan lehetne például effektíven feldolgozni a hullaházban felhalmozódott nyersanyagot (pardon, szól közbe Örkény a folyamatlánc legvégéről, holtanyagot!). Bartelben esetleg, életmentő gyógyszerre cserélve a „testeket” olyan országokkal, ahol ebből (kegyeleti okokból?) hiány mutatkozik.

Vasárnap este lett, alhatok még rá egyet, de szinte biztos, hogy hétfőn a közjegyzőnél átírom a végrendeletemet. De mielőtt bárki követne, feltétlen olvassa el Szénási Ferenc novelláskötetét.

(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019)