Alföldy Jenő írása Laurent Obertone Gerilla. Franciaország végnapjai című regényéről

Először ez a szó ugrik be a könyvről: szenzáció. A régóta készülő, s a regény három napjában kitörő és elharapódzó gerilla- és polgárháború tényleg csupa ismerős szenzáció. Az izgalom adagolásától szenzációs maga a regény is. Csupa főbe kólintó hír az ítélet napjainak eljöveteléről, a halálról. A mai párizsi, vidéki-francia, nyugat-európai (éppúgy Észak- és Dél-amerikai) hétköznapok hosszú évek óta fennálló botrányainak villogó, lángoló és füstölgő nihilizmusától pezseg a pokoli üst. Mintha egy őrült rikkancs hirdetné a Párizsban lángra lobbanó, végzetes polgárháborúról: „Szenzáció! Eljött a halál órája, itt a világ vége!”

A borzalmakban bővelkedő tévé-thrillerek vetítése előtt jelenik meg a tapintatos felirat: „Vigyázat, gyönge idegzetűeknek és epilepsziásoknak nem ajánljuk.” Ez is állhatna a regény-thriller mottójában. Az ősi borzongást, a félelmet kelti föl olvasójában döbbenetes naturalizmusával. Érezzük: már csak egy gettóban razziázó rendőr pisztolyának szikrája kell ahhoz, hogy egy aprócska „incidens” nyomán Párizs, majd az egész ország lángba boruljon. Talpra szökken az erőszak, hogy eltörölje a biztonságot, az igazságot és az életet. Mindenki várta már a végzetet, de apokalipszisszerű következményeit senki sem sejtette.

Obertone regénye a végletesen izgalmas thrillerek közé tartozik, de túlzásai csöppet sem légből kapottak. Figyelmeztetés ez a mű a franciáknak és Európának: ha tovább mész azon az úton, amelyen évek óta tévelyegsz, akkor számolnod kell a regényben megírt veszéllyel. Gondold végig az elmúlt évek terrorista merényleteit, a tüntetők véres akcióit. A hatásvadász filmek, még a sci-fi és horrorfilmek rémálmai is eltörpülnek e látomás mellett.

Tömény elegye a Gerilla annak a nagyvárosi, de a vidékre is kiterjedő botránysorozatnak, melyből minden napra jut egy adag a napi tudósításokba. A média túlzásai eltompították az agyakat a valóság iránt. Mindennapossá vált a képtelenség, a szörnyű álom lejött a képernyőről. Életre kelt a halál, melyet annyiszor falra festett a jóléti társadalom.

Nemcsak napjaink híreiből kaptunk belőle előleget. Régen is volt már ilyesféle a világon. Felsorolhatatlanok a példák az ókori népirtásoktól a „nagy” francia forradalomig, a harmincéves vallási háborútól a kínai „kulturális forradalomig”, a barna- majd feketeinges „házmesterek forradalmától” s a bolsevista terrorlegények véres orgiáitól az Evita című filmben látott argentínai, vagy éppen a minapi, chilei zavargásokig ‒ ne is folytassam. A Nyugat-Európát elárasztó „migrációs hullám”-hoz, vagy inkább cunamihoz kapcsolódó tömeggyilkosságok és más lélekölő erőszakosságok már nem is jajkiáltásként, hanem egyetlen, kitartott üvöltésként hatnak idegeinkre. A saját kuckójába zárt ember eleinte úgy érzi: már megszokta ezt, ám ő maga is üvölteni kezd félelmében, ha eléri a terror. A világ érzéketlen lett a véres jelenetek, a természeti katasztrófák rémületét meghaladó társadalmi hírek iránt. A média évek óta édesgeti Európa jóléti társadalmaiba a potenciális bűnözőket. A Kavafisz és Coetzee által megírt „barbárok eljövetele” mint fenyegetés már nem kétséges: a barbárok már itt vannak. A regényben legtöbbször megjelenített Párizs többé nem Európa „szíve”, terrorista különítmények szerveződnek az egykori gyarmati erőszak veteránjaiból és azok követőiből. A délkeletről megindult s a félelem miatt törvényessé tett inváziót nem ellensúlyozza, hanem bátorítja a „megértő” sajtó. A franciák (és németek, svédek, hollandok, belgák stb.) nem veszik észre, hogy a nagytőke által gerjesztett ázsiai áradat már túlcsapott a gátakon. A tömegtüntetésekben részt vevők egy része a saját nemzetét megtagadó francia, nemritkán gazdag szülei ellen fellázadt, anarchista diák vagy bosszút lihegő, fanatikus „antifa”, az ördöggel és a halállal cimboráló politikai kalandor, provokátor. Akad köztük széplelkűségben tetszelgő filozófus, nihilista és antimoralista uszító. (Ötven évvel ezelőtti elődeiknek Mao Ce Tung és Che Guevara volt az ideáljuk.) Sokan csak a bulit, a balhét keresik egyre nagyobb szenvedéllyel, ahogy agyzsibbasztó szereik adagját növelik kielégíthetetlenül. A harcos iszlámizmus követői le akarnak számolni a keresztényekkel és a fehérekkel. Nem ismernek irgalmat: minden gyilkossággal a maguk mennyországához kerülnek közelebb. A szavak inflációjával be nem telő megmondóemberek, a ravasz lapszerkesztő, a népszónok, a gettólakó iszlámokat ölésre biztató imám egy gondolkodásra képtelen csürhét vezényel a halálba, ártatlan tízezrek halálát okozva. A terror megbénítja a metropoliszt, egyszer csak nincs áram, leáll a közlekedés, a közellátás, a kórházi hűtőszekrényekből dől a dögszag. A terroristák blokád alá vonják a rendőrőrsöket, a rendőrök és katonák egy része átáll az anarchistákhoz. A jámbor keresztény papok torkának elmetszésétől sem visszariadó iszlám fanatikus vérszomja odáig terjed, hogy a (már csak romjaiban létező) establishment ellen lázadozó francia fiatalokban nem a rendőröket megkövező szövetségest, hanem a kivégzendő fehér embert látja. Jaj annak a fiatal szép nőnek is, akinek megkegyelmeznek: a gerillavezér rabnőjévé teszi, s belesodorja véres bűntetteinek halált hozó forgatagába.

Obertone műve sajátos terméke korunknak. Eszközeit onnét veszi, ahová talán a legerősebben sújt figyelmeztető társadalombírálata: az agyelszívó médiumokra és a politikai karrieristákra, főként a balosokra. Stílusa az általa mélyen megvetett zsurnalisztákéhoz hasonlít: tömör, de nem csiszolt. (Ofella Balázs fordítása is lehetne csiszoltabb.) Túlcsordult hatásosságában is lefegyverzően hiteles mű ez. A káosz forgatagát érzékelteti a szaggatott, mégis könyörtelenül egy irányba tartó szerkezet. A villódzón váltakozó jelenetek, csataképek, a hátborzongató kivégzések, az égő hús, a felgyújtott autók és a lőporfüst bűzétől „élethűek”, pontosak. A három napba sűrített, valójában harminc, vagy akár háromezer év történelmi tapasztalataitól súlyos regény úgy „három nap” szinte, ahogy hat nap alatt játszódnak le a bibliai teremtés korszakai: évtizedek tapasztalatait markolja össze. A szerkesztés bravúrját nemcsak a legjobb újságíró, hanem sok regényíró is megirigyelheti. A szereplők rövid fejezetekben váltakozva, a megszakított epizódot folytatva tűnnek föl és tűnnek el. Hallatlan feszültséget éreztet az olvasótoborzóan lakonikus, haditudósítói stílus. Jogos a közhely ‒ a könyvet nem lehet letenni. A regény sok-sok szála összefonódik, majd elszakad: mindenki halálraítélt a polgárháborús armageddonban. A kultúra régi hazájának nincs már egy zuga sem, ahová ne hatna el az öldöklő erőszak. A számos francia regényből ismert „action grauite”, az érdek nélkül elkövetett gonosztett (lásd pl. Camus Közönyét) a legfelső fokon üzemel: a bűnnek nincs oka, nincs célja. A bűn önmagát nemzi.

Több tucatnyi típust mozgat a színen a szerző. Vakmerőket és rettegőket, manipulálókat és manipuláltakat, zombivá züllött partizánokat, a tömegkatasztrófát hullámlovasként használó sajtósokat, ártatlan, semmit sem értő gyerekeket és idiótákat. Meg három epizód-szereplőt, aki megőrzi józan eszét: egyik a (De Gaulle korából itt rekedt?) ezredes; másik a szerencsétlenül bajba sodródó, majd a vakszerencse kegyéből megmenekült, gyáva könyvelő; harmadik a tömegmészárlás jelenetéhez közeli kapualjban lebabázó fiatal nő. Köszönetnyilvánító soraiban Obertone Mélanie-nak ajánlja könyvét, „aki valószínűleg nem ismer majd magára”. Talán a kismama életösztönt sugárzó alakját mintázta róla? Vagy az író szerint még ő, a neki legdrágább nő sem veszi észre, hogy holnapra velünk együtt maga is a regény szereplője lesz?

(Kárpáti Stúdió, 2019)