A Bolgár Kulturális Intézet és a Cédrus Művészeti Alapítvány a minap tárlatmegnyitóra invitálta az érdeklődőket, ahol Szkok Iván alkotóművész „díjfestményei”, a Hetedhét-díjas műfordítók portréi kerülnek bemutatásra. (A kiállítás október 29-ig látogatható hétköznapokon 10.00–17.30-ig az Andrássy út 14. szám alatt, a Bolgár Kulturális Intézetben.) A Szondi György vezette Napút folyóirat Hetedhét című világirodalmi rovata tíz éve adja nevét a műfordítói Hetedhét-díjnak, s az utóbbi hét évben az oklevél mellé a nyertesek portréfestményét is. A díjátadókon már sokan megismerkedhettek Szkok Iván alkotásaival, aki személyesen nyújtja át az előző évi elismertnek a portrét. De így, együtt még senki nem láthatta a festményeket, s főleg nem a díjazottak együttes jelenlétében. Ez alkalomból Kovács katáng Ferenc beszélgetett Szkok Iván festő– és szobrászművésszel.

Kovács katáng Ferenc: A megnyitóra nemcsak az alkalom „ünnepeltjei”, a fent említett műfordítók, s az őket tisztelő irodalomkedvelők jelentek meg, hanem természetesen a Te kollégáid, barátaid, hozzátartozóid is. Mit jelent számodra az alkotás, a műtermi tevékenység mellől kilépni a közönség elé? Találkozni korábbi műveiddel és a látogatókkal. Félelmetes vagy felemelő?

Szkok Iván: Felemelő és ünnepi – s természetesen elgondolkodtató az élmények és találkozások szimfonikus crescendójában. Különösen igaz volt a portrék arcképcsarnokában, a modelljeim társaságában szembesülni azzal, hogy a múló idő vasvesszeje mint vág végig a testünkön, az arcunkon egyre mélyebb sebeket ejtve. Ez az élet. Mégis, ez a kiállításom a vigasztalás balzsama, hiszen erejük teljében, fénykorukban örökítettem meg a szereplőimet a jövőnek. Tudni való, a portrékat hárman festjük: a modell, én, a festő és az idő. Emlékezetből idézek Luis de Góngora verséből: „az ifjúság hízelgő / szép napjai tovatűnnek, / kötik mulandó virágból / koszorúit az időnek.” – Végül is nem nagy dicsőség olykor korelnöknek lenni – de nagyon boldog voltam a kiállításom napján – hiszen reggel megszületett 5. dédunokám, aki azonnal javította a korátlagot, s üdvözletét küldte a megjelenteknek, általam. – Vissza a kérdésed lényegére, A MŰTEREM az, ahol a MŰ TEREM. Az alkotás anyaga, műfaja sokféle lehet. Most például írok neked egy vallomásos dolgozatot, rajzolok, festek, szobrot vagy épületet tervezek, álmodozom egy jobb világról, politizálok. A műveimet is kritikusan szemlélem, tehát közönség is vagyok egy személyben. Szoktam vigyorogni Meloccó Miklóson, aki azt mondja: „Ha eszembe jut egy szobor, akkor először is hanyatt fekszem a díványon, és azon gondolkodom, hogy mi lehet a hibája, mert akkor nem kell megcsinálni.” Rám nem csak az északi szél nyit ajtót. Szeretem a látogatóimat, a vendégeimet. Imádok képeket és szobrokat mutogatni. Nem vagyok magányos ember. Persze sokat vagyok egyedül, magammal kettesben, olyankor rajtam múlik a jó társaságom. A műterem és a kiállítás között az a különbség, hogy ott több az ember és a megértő jóindulat. A műtermemben állandó a párbeszéd a művel, a közönséggel és a csönddel. Én mondatokban gondolkodom, van alany és állítmány, a mondat végén pont.

KF: Dr. Feledy Balázs művészettörténész, e különös est megnyitója, buzgón ecsetelte a portréfestés történelmi hátterét, sokféleségét. Beszélt a sokoldalúságodról is. A portréfestő kortársaid között az egyik legnagyobbnak téged rangsorolt. Hogy teremtődött meg benned ez a műfaj?

SzI: A portréfestés történelmi háttere: a demokráciák és diktatúrák örök harca, váltógazdasága. A demokráciákban az őszinte, vagyis igaz portré felvirágzik. Mi, a múlt birodalmak utódai és a jelen tanúi, az arcfestményekből tudjuk meg valójában, hogy milyen korban is élünk. (Hiszen minden diktátor demokratának hazudta magát.) A sokoldalúság szóösszetétel: rövidebben tehetség. Az alkotás alfája és ómegája. Példaképem az alkotásban a Teremtő. Számomra a portré műfaja a bibliai Ótestamentumban kezdődött, amikor az Úr megmintázta agyagporból Ádám arcát. A Teremtő Úristen sokoldalú volt, tehát tehetséges. (Én például csak sokoldalú tehetségekről hallottam, csak velük találkoztam.) A buta, lusta és tohonya, ő sokoldalúan buta marad, és reménytelen az eset, bármibe is fogjon. Bődületes károkat tud okozni merő tudatlanságból, ha az isteni gondviselés művészeti területre segíti, kenyérkereső munkát és ráadásul hatalmat ad a kezébe, s mondjuk rossz restaurátort csinál belőle, a sok jó kollegát megcsúfolva.

KF: A Jeles hetvenesek című Napút kiadványban írtad a következőt: „Úgy szokták festeni a portrét, hogy a festő és a modell között van a felület, a tábla. Én meg úgy karhajlításnyi távolságra fogom a modellemet, mondjuk érintés-távolságra. Ilyen közelről egészen más az arc. (Természetes, hogy négy szemet kezdtem látni.)” Azt már csak én fűzöm hozzá, tapasztalatból, hogy ezt a közelséget beszédszövésre, filozofikus mélységű eszmecserére is szívesen felhasználod…

SzI: Portréfestő kortársaimról kérdeztél. Én nagyobb korszakokban, időutakban gondolkodom, évszázadokban. Csak azok ragadnak le egy emberöltőben, akik nem nálam tanultak művészettörténetet. Az általam csodált mesterek a szakmában: Rembrandt, Van Gogh, Rippl-Rónai és Sváby Lajos voltak – és majd az utánam jövők, velük kell versenyben lennem! Az arcképek klasszikusaivá válni születni kell, a csíziót tanítani nem lehet, ők így jöttek át a szülőcsatornán, így jöttek a világra. Minden egészséges, akinek 2 szeme van, az természetesen 4 szemet lát. Ez biztos. Tiszta matematika, mely nálam plusz értelmet nyert. 2×2=4. Persze sokan még nem néztek a másik ember szemébe közelről. Aki volt már katona, s volt már puska a kezében, az megérti. A kivégző osztag kivezényelt katonái célzás közben becsukják az egyik, a jobbkezesek a bal szemüket, hogy ölni tudjanak. Annyit változtam, hogy idősebb lettem és megértőbb. Akit lefestünk, azt megszeretjük. A világbéke aranykora köszöntene az emberiségre, ha a politikusok portrékat festenének egymásról.

KF: Feledy Balázs azt is említette a megnyitó beszédében, hogy kiváló iskoláid, diáktársaid és tanáraid voltak… 

SzI: Tanáraim között kitűnő emberek voltak. De hát mégis csak halandók. Meghatározó főiskolai élményem az Ermitázsban volt, 1964-ben, elsőéves koromban, Rembrandt A tékozló fiú hazatérésecímű képe előtt. Ott elbőgtem magam. Dühből, haraggal. Olyan magas volt a léc!

KF: Nagyon szép emlék marad számunkra Görgei Artúr szobrod felavatása. Alighogy megérkeztünk Oslóból, meghívásodra kiruccantunk Visegrádra. Említetted, hogy ez az esemény számodra dupla öröm volt. Egy nagyra becsült történelmi alakot mintázhattál bronzba, ráadásul egy, a szívedhez közel álló város számára. S azóta újabb Görgei szobrod valósulhatott meg ott. Elmesélnéd ennek különös történetét?

SzI: Ez egy hosszú történet, és rövid a papír. Annyi legyen elég, hogy Görgei igazi sokoldalú tehetség volt, aki élete utolsó 40 évét Visegrádon töltötte. Én ott éltem az első negyvenet. Visegrádon a várhegy oldalában van egy lépcsősor, amely a Dunától felvisz a Görgey-villáig. Elkezdtem számolni a lépéseimet. 98 lépést tettem – pontosan annyit, ahány évet Görgei megélt. Elneveztem a Görgey-lépcsőt Görgei-Golgotának (hiszen a tábornok Petőfi példájára, a nevéből a nemesi y-t elhagyta, i betűre változtatva). A szobrommal emléket akartam állítani a hősnek, aki utolsó leheletéig hű volt a hazájához és saját lelkiismeretéhez. Az ökölbe szorított ballal és a szívre tett jobbal. Egy másik hazafi, Visegrád díszpolgára, Bánó László, minden jó kezdeményezés mecénása megrendelte a fővezér-tábornok szobrát, a készülő „Vendégfogadó a Tábornokhoz” szállodája részére, emberségből, becsületből. A harmadik szobor a Magyar Nemzeti Galériában található. A negyedik, Görgei apoteózisa című szoborkölteményem készülőben van. Az én művészi becsvágyam és a visegrádiak lelkesedése nem hagyja nyugodni a témát.

KF: Minden művész életében eljön a pillanat, amikor ha a fene fenét eszik is, a saját útját akarja járni. Maga maga szolgája, s talán ezáltal a rögeszméi rabja is lehet. Erről mi a véleményed? 

SzI: 1967-ben a MŰVÉSZET c. folyóirat körkérdésére válaszoltam. A realizmus mellett határoztam el magam. Akkor már kifáradóban volt az absztrakt-nonfiguratív – látványos, szívszorító agóniája napjainkig tart. A halottnak is nőnek még a körmei. Az én portréim – innen indultunk – a bensőséges realizmusom darabjai, hitem szerint a reneszánsz újjászületését hirdetik.

KF: Mi foglalkoztat éppen, s mik a terveid e különlegesen hektikus, zavaros, természeti és társadalmi katasztrófákkal fenyegető korban?

SzI: A munka, azzal vannak terveim. Most éppen jókor jött az NKA alkotói támogatása, mert belefogtam egy kb. 18 darabos sorozatba, amely az emberi élet fordulóit követi végig a születéstől a halálig, az ágy témakörében. A képek ágy méretűek, festett domborművek, szobrok, képek. Kérdezték tőlem az ünnepségen, hogy hol fogom elhelyezni őket. Egy IDŐKAPSZULÁBAN – válaszoltam –, és kilövöm őket a jövőbe, ami csupa TITOK, hogy „megváltsam a világot”, amely mindig hektikus volt. Aki hektikusnak nevezi korunkat, az még biztosan nem volt hősi halott az I. vagy a II. világháborúban, nem fagyott meg a Don-kanyarban, és nem lőtték szitává a Kossuth téren 1956-ban.