Itt a baj. Elnézem a sajtóban megjelenő újabb keletű információs jelzésekkel ellátott világtérképet, ahol a járvány terjedésének napról napra növekvő vörös foltjai egyre összefüggőbb zónákban fedik el a kontinensek eleddig természetes színvilágú panorámáját. Úgy tűnik, makacsul nem hagyja magát legyűrni a környezetszennyezés, látványosan tovább működik a nagy felfordulás, a világbetegség viszont most már nemcsak légben-földön-vízen piszkálódik, hanem kaszál az emberi testben is; másként közelítve a drámai színjátékhoz: az apokalipszis veszélyt kiáltó vörös takarója eluralja az élet-kolorit örökérvényűnek vélt harmóniáját. S mivel ennek a komplex történéssornak szándékoztam képi megjelenítés formájában valamiféle utalását összehozni, azonnal az orosz Kazimir Malevicsnek (1879–1935), a szuprematista festészet atyjának új vizuális ideológiát teremtő látványvilága ugrott be, akinek porondra lépése fordulópontot jelentett minden addigi szemléletmódhoz viszonyítva a formateremtés szintézisének végletekig feszített megoldásaival. Ebbe az irányba tekintve, az előző látlelethez igazított, csupán a lényeget érintő sűrítményben, üzenetben véltem megtalálni a megoldást; így született a mellékelt fekete alapon látható vörös kör kék gyűrűben.

A szuprematizmus – mint stílusirányzat – megnevezésének supremus jelzője a legfelsőbb, a legjobb, a legszebb tartalmi jelentésével a síkon ábrázolható mértani alakzatok formáiban akarta kifejezni a mindenség lényegét, ami szándéka szerint a végtelenség megidézésében áll, ámde mindezt nem az idő jelentőségével, hanem ellenkezőleg: az időtlenség fogalomkörének hangsúlyozásával juttatta kifejezésre. Így született meg Malevics ecsetjével a Fekete négyzet (1913), az absztrakt művészet immár alapműként számontartott ikonikus darabja, amelyben vallomása szerint évszázadok piktúrájának sűrített konklúzióját szándékozott vászonra vetíteni. A négyzetekből és körökből történő képszövés geometrikus absztrakciójával létrejött az a korszakos határpont, ahol véget ért az ábrázolás klasszikusan értelmezett, múltban gyökerező és tárgyiasságba kényszerített hagyománya. Malevics a mértani formák alkalmazásában látta a lényeg megragadásának és a mindenség szerkezetének ábrázolhatóságát. Megriadt csatakiáltással így tesz említést erről elméletének tekintélyes szakirodalmában: „Amikor 1913-ban kétségbeesett erőfeszítéseket tettem, hogy a művészetet megszabadítsam a tárgyiság ballasztjától, a négyzet formájához menekültem, és kiállítottam egy képet, ami semmi mást nem ábrázolt, mint fehér alapon egy fekete négyzetet. Ekkor a kritika és vele együtt a társadalom felhördült: Mindent elvesztettünk, amit szerettünk: sivatagba jutottunk…” Valóban, attól a pillanattól a művészetben alapvető légzéstechnikai változás következett be. Jóllehet a lépés nem jelentette a tárgyias, mimetikus festészet halálát, nem robbantotta fel a múltat, csak aláaknázta azt, és már ezzel megnyitott egy addig nem járt ösvényt, utat, folyamatosan tágítható teret a tiszta érzetek világa felé, ahol a művészet már nem a különféle vallási, netán politikai ideológiáktól áthatott epikus nyelvezet szócsöve volt, hanem épphogy a művészet teremtett önálló ideológiáját önmaga számára. És ezzel a felfogással a cél többé már nem az ismert, a változó materiális lét képi visszhangja lett, hanem az autonóm kreáció vált az élet szerves részévé, ahol a harmóniára, az örökérvényűség rendjére való törekvés abszolút szabadságában nyilatkozhatott meg a tárgynélküliség filozófiája. „A képző-művészet valamit képez, nem pedig leképez”. Létrejött az alkotás folyamatainak olyan emulziója, amelyben hangsúlyosan szétváltak az utak. Tárgyias – tárgyiatlan. Noha művészetének gondolatisága megosztó volt és kedvezett a szekértáboroknak, Malevics élesen megvillanó alakja mögé sokan beálltak a sorba, intellektuális karizmája azóta is számtalan életműbe ágyazottan lüktetve él tovább.

A malevicsi eszmeiség a racionálisan szerkesztett geometrikus idomok érzeteket kiváltó üzenetét hangsúlyozza csupán, ahol nem történik hivatkozás semmiféle konkrét, szimbolikus, vagy epikusan kifejezhető tartalomra. Ezért az általam megrajzolt fekete alapon kék gyűrűben megjelenő vörös kör nem is sorolható ebbe a tiszta rendszerbe, hiszen sötétje utalhat a világűrre, lázas vöröse elpiruló-megfertőzött planétánkra, amelyet érzékeny hártyaként vesz körül a sztratoszféra foszladozó kék burka. Így aztán minden geometrikus egyszerűsége ellenére ennek a formai tömörítésnek csupán távolról van némi kapcsolata a szuprematizmusról fentebb leírtakkal.

Árkossy István