Vigyorgás

Néha felrémlik álmatlan éjszakákon, és még akkor is úgy szégyellem magam, hogy elpirulok a sötétben: tanulságos történet frusztrációról, komplexusokról, már ha ezek nem ugyanazok.

Elsőéves gimnazista koromban testvériskolai viszonylat alapján Magyarországra jöttünk osztályostul Erdélyből, és budapesti családoknál szálltunk meg. Én westerncsizmában és hosszú hajjal röhögtettem magam, pedig akkor már a tornacipő és kopaszság volt a divat: emlékszem, mikor végigkopogtam a folyosón, azt hittem vagány vagyok, közben csak kuncogást váltottam ki, igaz, abból legalább tetemes mennyiséget. (Próbáljuk meg elfelejteni a képet. Úgysem fog sikerülni. Nekem több mint húsz éve nem sikerül.)

A család, ahol egyik osztálytársammal megszálltunk, hihetetlenül aranyos volt, és csodás kedvességükben úgy döntöttek, megmutatják a szegény erdélyi kisgyerekeknek ezt a szép országot. Így aztán másfél héten keresztül minden nap elindultunk valahová vidékre autóval, és viszonylag sok utazás után megálltunk, nézelődtünk, majd hazamentünk. (Még a lakás és a reggelik illatára is emlékszem; lenyűgözött, milyen korán és frissen kelnek, és milyen ügyesen esznek mindenfélét.)

(Fontos elmondanom: soha egy pillanatig sem éreztették velem, hogy ők különbek volnának; nem kérdezték, láttam-e már narancsot vagy honnan tudok magyarul, egyszerűen lazák voltak. Ámultam, milyen aranyosak, mennyire szorongások és gondok nélkül élik az életüket. Az én homlokom már akkor is folyton felhős volt, és egész valómmal egyetlen nagy szorongásnak látszottam; amire rájött a kamaszkor összes frusztrációja: szóval volt baj elég.)

Már a legelső úton kialakult, hogy ki hová ül az autóban, ami aztán úgy is maradt másfél hétig: én éppen a sofőrülés mögé kerültem, és onnan nézhettem a csodaszép síkságot. A hegyekből jöttem, tetszett, plusz Petőfi, ugye.

És itt következett/következik a rémálom.

Én akkoriban még nem vezettem, természetesen, pláne nem autópályán, ezért aztán nem tudtam semmit arról, mikor melyik tükörbe kell belenézni. Ám egy idő után feltűnt, hogy az apuka igen gyakran pillant bele a jobb szeme magasságába felszerelt visszapillantóba. Gyakran. Túl gyakran. Jézusom, gyanúsan gyakran!

Alig mentünk egy ópusztaszernyit, és rájöttem: engem néz. Azt figyeli nyilván, hogy tetszik-e az ország. Azt nézi, hogy elégedett vagyok-e azzal, amit (ők) nyújt(anak).

Már akkoriban is hálás, udvarias és készséges gyerek voltam, s mivel tényleges hálát éreztem, arra jutottam, hogy minden alkalommal, amikor ő a tükörbe néz, egy kis mosollyal biztosítom róla, hogy maximálisan elégedett vagyok mindennel, és nagyon hálásan köszönöm, hogy ennyire törődnek velem, nini, hiszen még szabadságot is kivettek, csak hogy megmutathassák nekem Kismagyarországot! Néha persze, ha éppen olyan téma merült fel, és ő éppen ekkor pillantott a tükörbe, helytelenítőleg megcsóváltam a fejem, vagy felhúztam a szemöldökömet, mint aki igazán nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy vannak afféle megátalkodott emberek… Cöcögtem is, és cuppogtattam a számmal – ez utóbbit nem tudom, miért, alighanem mert minden egyéb eszközöm elfogyott, amivel kifejezhettem volna, mennyire figyelek, hálás vagyok és köszönöm a jóindulatú felémfordulást.

De legtöbbször vigyorogtam.

Egy idő után aztán elfáradtam, és már csak arra figyeltem, mikor néz újra a tükörbe, hogy rámosolyoghassak. Kicsit furcsálltam ugyan, hogy milyen faksznis apuka ez: olykor egy perc alatt többször is ellenőrizte az arckifejezésemet. De rajtam nem fogott ki – minden alkalommal makulátlan és elégedett vigyorral reagáltam a tükörbenézésére, és bár hazaérkezéskor teljesen kikészültem a sok készenlétben állástól, azért fölötte elégedett is voltam, hiszen milyen jól szerepeltem, és milyen udvariasnak bizonyultam, bizony, éppen ahogy édesanyám a lelkemre kötötte.

Eltelt néhány év, vettem én is autót, kimentem vele az autópályára, és mivel még mindig nem múlt el belőlem a frusztráltság, fickósan előzgetni kezdtem a sok lassú tetűt. Egyszer csak feltűnt, hogy az előzés előtti tükörbenézés során (lehetőleg kétszer minden tükörbe, de egyszer feltétlenül!) milyen gyakran beleesik a látóterembe a bal hátsó ülés fejtámlája, valahányszor a jobb szemem magasságában található tükörbe nézek… Éppen az a hely, ahol az én vigyorgó fejem utazott másfél hétig!

Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy P. úr nem engem nézett… nem azt csekkolta, hogy elégedett vagyok-e a kirándulásokkal… hanem csak ellenőrizte az autó mögötti teret, és megbizonyosodott róla, hogy előzhet. Mivel jó autójuk volt, és szeretett is hajtani vele, elég sokat előztünk.

Én pedig minden alkalommal rávigyorogtam.

Letaglózott a felismerés; megálltam a leállósávba, arcom forróságától felforrt a hűtővíz, és azt kívántam, csapjon el mindenestül egy kamion.

Abba a mai napig se merek belegondolni, mit hihetett szegény apuka, hogy valahányszor előzésbe kezd, én mindig vigyorgok. Az értetlenkedéstől az idiotizmusom fölötti sóhajtó belenyugvásig lehetett ott minden…

Azóta sem mertem a szeme elé kerülni, és találkozni vele. Még elkezdenék vigyorogni. Reflexből.

Nagy Koppány Zsolt