Bizony jó párszor körbegyalogolta már öreg planétánk a fényesség legragyogóbb forrását azóta, amióta festőállványom árnyéka tisztán rajzolódott ki az évszázadok taposta kövezeten. Kezdő főiskolásként figyeltem fel a jelenségre, és olykor ma is visszaidézem, mivel az a fényjáték fényillúziójával emlékezetes fénynyomokat hagyott bennem. Mátyás király szülőháza kőpadlózatát idézem most, amire a terem reneszánsz ablakkeretét érintve surrant be a napsugár, és éppúgy araszolgatott az árnyékhomályos térben, mint sok száz évvel azelőtt. Hiszen a Nap megszokott útját járta, az ablak örökös helyzete pedig mit sem változott, így rendszeresen érkezett ugyanoda az égi áldás – tán Mátyást kereste – egyszersmind azt is jelezvén: én mindig itt vagyok! A különleges hírnevű épület Kolozsvár Óvárában ma is dacol az idővel. Múltja nem volt eseménytelen, kiváltképp akkoriban nem, amikor az „igazságosság” királlyá magasztosult csemetéje 1443-ban meglátta Méhffí Jakab szőlősgazda e házának falai közt a napvilágot, és ahol kiskorának még néhány felhőtlen esztendejét megélte. Amikor hallgatóként ott jártam, a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola birtokolta a történelmi emlékművet már több évtizede. Néhanapján, tanórák után, ha már kiürült a terem, a magány csendesebb pillanataiban elmerengtem azon, ahogy az ablaknyílás négyzetének fénylő vetülete elfogyó sávvá szűkült, és a beáramló ragyogás rombusz-arca egyre nyúlánkabbá vált, míg csak el nem borított követ, boltívet, éltes gerendát az árnyékkal érkező sötétedés hűvös hatalma. Mindebben az volt a megejtő, hogy a hely érzete, a látvány érzete megegyezett a valamikorival, hisz csupán a kinti világ felett járt el az idő, ott öregedett fokozatosan a lét, és e tárgyias miliőben a pillanat ereje, bár csupán illuzórikusan, de visszahozott valamit az elsuhant néhány száz esztendőből.

Hiszem, sokan ismerik a Mátyás-ház jellegzetes külső vonásait, viszont talán kevesebben hallották, hogy a király születésekor még csak a kaputól balra eső épületrész magasodott, az, ahol ma egy erőteljes törés is látható a sima homlokzatfalon. A jobboldali szárny csak a XVI. században épült, ez a Klastrom utca felé, az egykori zárda irányába néz, és kezdetben árkádos volt, amin nyitott balkon húzódott végig. (A hátsó traktuson ma is létezik egy ilyen szakasz.) Nemcsak az egyik ajtón olvasható 1578-as évszám jelzi ezt, de bizonyítja az is, hogy az épület belső padlózatának szintje mintegy négy lépcsőfok magassággal eltér a két épületszárnyban. Ezt a négy lépcsőfokot számtalanszor megjártuk, amikor a könyvtárban folyóiratot, tonnás szakkönyvek képanyagát memorizáltuk művészettörténet vizsgák időszakában. A nevezett napon, a földszint valamelyik alacsony gótikus ajtaja előtt fejet hajtva léptünk a szűk terembe. Az asztalon sorakozó albumokból a professzor kedvére felnyitott egypárat, és az ott megjelenő képi dokumentumokat illett műtárgytörténeti vonatkozásaiban korba helyezni, stílusában elemezni, egymással összehasonlítani – már inkább csak olyannak, akinek volt is róla kellő mondanivalója.

Az épület és szerepének különös históriája hitelesen kiolvasható a Mátyás után mintegy száz évvel élt Heltai Gáspár Kolozsváron, 1575-ben nyomtatott krónikájából, ahol egyebek közt ezt jegyzi: „Szilágyi Erzsébet asszony akkor Colosvárott szállott vala az Ó-várban, egyenest arczól mikoron bemennek az Ó-várban, egy kőházban. És az ember szász vala. Annál marada szálláson az Erzsébet asszony a szülésnek utánna egy néhány esztendeig. És ott vitték a fiát, Mátyást legelőször is az iskolába.” Hogy ki volt az említett „szász”, kiviláglik Mátyás kiváltságleveléből, amelyben 1467. szeptember 28-án az ő kolozsvári szülőházát és a hozzá tartozó összes szőlőket s birtokokat adómentessé tette – írja a kiváló kortörténész Szádeczky Lajos. Mátyás huszonnégy éves, így már az akkori tulajdonost, Kolb Istvánt, Méhffí Jakab leányának Orsolyának a férjét, vagyis jótevőjének vejét nevezi meg kedvezményezettként, akinek: „minden ivadékait felmentjük minden adótól a ház és annak tartozékai után”. Ha Heltai igazat szólt, és Mátyás induló éveit valóban a Méhffí-házban töltötte, akkor valószínűsíthető, hogy első kiskorú barátai, játszótársai is a háztulajdonos gyermekei, Méhffí Orsolya és Margit lehettek. (Az itt-tartózkodást az is indokolta, hogy ez időben zajlottak Vajdahunyad várának építkezései Hunyadi János megbízásából.) A ház a századok során rokonokról vándorolt tovább családfájuk kusza ágazatán, viszont 1746 előtt már a városhoz került éppen a halaszthatatlan megóvás felismerése végett. Ám ez sem igazán hozta azt a változást, amit vártak, mivel azután is több célra hasznosították, közben pergett, egyre csak pergett róla az idő vakolat-arca, állaga romlott. 1870-ben katonai laktanyaként „falai ki- s behajlanak, pinczéi ajtó ablak nélkül felhagyva, elárvult állapotban, mint a folyosók és az udvar is”. Később némileg javult a helyzet, miután a város az Erdélyi Kárpát-egyesületnek adta át a Néprajzi Múzeum berendezése céljából. A valódi megbecsülés esztendeje 1940-ben érkezett el, amikor Kós Károly kiváló építész, a város ugyancsak neves szülöttjének tervei alapján kellő szakértelemmel restaurálták. És a fény azóta is hűségesen keresve Mátyás igazságát, továbbra is végigkúszik az évszázados kövezeten.

Árkossy István