Van Gogh szülőföldjén

Azon gondolkodtam, miért keresünk fel olyan helyeket, melyekről úgy gondoljuk, hogy közelebb visznek bennünket a művészet titkához. Vincent van Gogh szülőföldjét akartam látni, honnan indult, milyen épületekben lakott, mitől olyan különleges hely Nuenen, miért volt annyira fontos neki, és miért gondolta mégis egy idő után azt, hogy innen örökre el kell mennie.

Észak-Brabant tartományban, Groot-Zundertben született 1853-ban. Bejárta az egész vidéket, festett a közeli kereskedővárosban, Eindhovenben is, mégis távolabb utazott, és Nuenen babonázta meg. Képeinek datálása szerint minden hónapban visszatért ide legalább két alkalommal, hogy megörökítsen valamit. Az egyik kedvenc témája a malom és a régi vár volt, amely a szántóföldön állt egymagában, mintha magányának allegóriája lenne. Megfestette tavasszal, amikor éppen szántottak mellette, aztán télen is, amikor belepte a hó. A romos épületek vadregényességéhez a varjak is hozzátartoztak, mindig felette köröztek, amit képein megörökített. A baljós fekete madarak lesznek későbbi képeinek, sorsának is a követői, a napraforgótáblák felett is ezek köröznek majd, utolsó festményeinek fenyegető kísértetei.

A Krumplievők című képét 1885-ben festette Nuenenben, amelyet az első mesterművének tekintenek. Talán az egyetlen az itteniek között, amely nem tájkép, hanem szobabelsőt ábrázol. A képről írta Van Gogh: „Azt akartam kifejezni, hogy ezek az emberkék, akik most a lámpa fényénél eszik a krumplijukat, ugyanazzal a kézzel, amellyel a tálba nyúlnak, ásták föl a földet. És így a kéz munkájáról beszélek.” A korai alkotásoknak az empátia az erőssége, ahogyan közel tudott kerülni szülőföldjének hétköznapi életéhez, nehéz kétkezi munkájához. Itt még ép kommunikációs képességével rá tudott venni egyszerű földműveseket, hogy lerajzolhassa őket, olyan karakteres jellemrajzokat készített nagyon közelről, amilyenekre később kevés példa akadt. Engem az ragadott meg, ahogy ő látta a saját szülőföldjét: szomorúnak, reménytelennek, komornak. Az a furcsa, hogy a ragyogó napsütés ellenére magam sem éreztem másmilyennek. Általa próbálom megérteni, miért ment el innen a legtöbb festő és író.

Amikor először megpillantottam a falut és környékét, ismerősnek tűnt a környezet, milyen hasonlóak a rétek felénk is, pipacsok nyílnak, szarkaláb, vadrepce. Hasonló fasort is láttam már, mint amilyent Van Gogh megörökített, és most itt áll előttem. De van itt még valami: a malom a patakkal, amilyent viszont felénk nem látni, és ettől lesz olyan különleges. Ott álltam, azon a helyen, ahol felállította az állványát, innen nyílik rálátás a malomra. Ha megfordította az állványát, akkor pedig a fasort festette meg. Erre kíváncsiak művészetének zarándokai, akik ezt a helyet jól láthatóan kitaposták, mert innen akarták megörökíteni ugyanazt a tájat – legalább a fényképezőgépükkel. Az élmény titka mindig az, hogy ott voltam-e. Ettől lesz a helynek aurája. Természetesen két egyforma fotó sincsen. Elkészítettem a magamét: innen most ezt a képet mutatja.

Végignéztem az életmű-kiállításán, mi mindent festett, rajzolt ebben a faluban 1884-ben és 1885-ben, mintegy száz alkotást: épületeket, embereket, tájképeket; megelevenedik az itt lakók élete, és ami igazán érdekes, ahogy keresgélem a képeket, kiderül, hogy aukciók révén a világ minden részére szóródtak szét. Felértékelődtek ugyanis az utóbbi években az otthoni, Holländischen Periode alkotásai. Még sötétek, kétségtelenül kiforratlanok voltak, némelyikről meg sem mondanánk, hogy ki festette, mert többféle stílusjegyet viselnek magukon, mégis sokan szeretik a korai korszakát. Tudjuk: az ismert, „nagy” művek összetéveszthetetlen ecsetvonásokkal készültek, vitathatatlanul népszerűbbek és dekoratívabbak. Felismerhető a stílusa, élénk, világosabb színei csak később, 1886-os Párizsba költözése után kerültek a vásznaira, az impresszionisták hatására.

Kontra Ferenc