Vannak pillanatok, amikor az ember segítségnyújtása spontán jön, s van, amikor tudatosan. Egy hirtelen adódó vészhelyzetben gondolkodás nélkül nyújtjuk a kezünket, de van, amikor ez elszántság kérdése. Egymás terhét cipelni pedig a legszentebb dolog, erre mondjuk: hordozzuk egymás keresztjét. Életutunk során gyakran sodródunk olyan helyzetbe, amelyet egyedül képtelenek vagyunk megoldani. Ekkor jól jön a segítség, de ott van mellette bennünk az is, hogy hogyan viszonozhatnánk azt. A feltétel nélküli segítségnyújtás mintha ódivatú lenne, holott a másik fél feltehetőleg azt önszántából tette.

A segítség lehet embertársi és jogi is. A szegények, özvegyek, árvák támogatásáról már az Ószövetség is megemlékezik és törvénykezik. A hívők közössége pedig együtt vallja Dávid királlyal: „Lelkem Istenben lel nyugalmat, segítség csak tőle jön.” A 22. zsoltár hanghordozása elsősorban a hívő lelkeknek adhat megnyugvást. Az isteni segítségnyújtás viszont emberi alakban ölt testet. A 2003. évi LXXX. törvény 68. §-ának 1. bekezdése szerint: „Jogi segítőként a névjegyzékben szereplő ügyvéd és a jogi segítő szervezet megbízásából tevékenykedő ügyvéd olyan jogi szolgáltatások nyújtását végezheti, amely a tevékenységére vonatkozó jogszabályok alapján hatáskörébe tartozik.” Ilyen jogilag determinált segítségforrás lehet a nyugdíjemelés is akár, vagy bármiféle szociális anyagi támogatás a rászoruló számára.

Saját példákra gondolva, egyszer egy este egy felkapucsengőző fiatalembernek adtam ki kenyeret és töltött káposztát, aki amint megköszönte, el is szaladt vele, mintha üldözte volna valaki. Az utcán koldulókhoz mindig másképpen viszonyulok. Van, hogy két kiflivel többet vásárolok, és azt hagyom ott nekik, van, hogy a kabátzsebemben kallódó aprópénzt. Adventkor viszont mintha belülről is kezdene fénybe borulni az emberi lélek, és ez olyasféle megvilágosodáshoz vezethet el bennünket, hogy akár a pénztárcáért is benyúlunk a táskánk legmélyére.

Nagyanyámék idejében gyakori volt a „tárgyi” vagy kétkezi segítségnyújtás. Volt, hogy csak egy tojásért jöttek-mentek át a szomszédba, ami a vasárnapi grízgaluskához kellett, volt, hogy fél kiló lisztért vagy egy kis gyújtósért. Emlékeim között tartom számon Móricz Zsigmond Judith és Esztercímű, talán egyik legjobb, legdrámaibb parasztnovelláját, amely karácsony előtt két nappal játszódik. Fő motívuma a tej, ami az ünnepi kalácshoz kellene. Habár a történet lineáris vonalú, közlése nem tárgya eme tárcának, annyi viszont elmondható, hogy a kortynyi tej, melyet a kisfiú iszik meg, a szeretet szimbólumává avatja a tejet.

S végezetül: a családom vállát nyomó terhek levételéről illik talán szólnom. Próbálkozom az életük során felhalmozott zsáknyi teherből valamicskét átvállalni, hogy ne roppanjanak bele. A kisfiam terhét is igyekszem minimálisra csökkenteni, ennek viszont az lehet a következménye, hogy az én puttonyom lesz végül véges, de akkor meg elmondhatom egyik versem záró szakaszát: nem ragyog a matt tükör, / nincs gyanta a fákon / utam végén elhagyom / vállam nyomó zsákom.

Lajtos Nóra