Univerzális költő

Általánosító tapasztalatom szerint a magyar társadalom egy része, az irodalmi értelemben laikus réteg még nem igazán kapta el a ritmust: a szolgálatos felfogású, hagyományos formavilágú és dikciójú költészet varázsában él. Ezt idősebb emberek visszatérően abban a megfogalmazásban szokták a fejemhez vágni, hogy a kortárs versek nem is versek, csak összehordott szómozaikok; az utolsó érthető magyar költő Tompa Mihály vagy esetleg Arany János volt, és már Kosztolányi is egy modernista, érthetetlenül zagyva pernahajder. Ami a szolgálatosságot illeti, kötetbemutatókon és szerzői esteken rendszerint előlép egy olvasó, és indulatosan számonkéri rajtunk, mai költőkön, hogy műveinkkel miért nem szolgálunk teli erőből, nagyon direkt módon, miért nem védjük meg napi három műszakban a „magyar értékeket”, miért nem foglalkozunk még többet az aktuális társadalmi problémákkal. Ezen legbelül mindig mulatok, hiszen néhány költőtársammal éppen arról szoktam beszélgetni: költészetünk túl komor, túl közéleti, és inkább felszabadultabb, játékosabb, örömtelibb verseket kellene írnunk.

Más szavakkal: idősebb olvasók (már ha csakugyan olvasnak) azt vetik a szemünkre, hogy a magyar költészetnek évszázadokon át volt egyfajta nemzeti szereptudata, működött egyfajta nemzet iránti elkötelezettség, de a kortárs szerzők mintha letértek volna a jeles elődök által kikövezett útról. A „jeles elődök” mondatrésznél hatásvadász módon, random szoktak dobálózni a legkülönfélébb nevekkel, Balassi Bálinttól Kölcseyn át József Attiláig. (Attila szerintük nem volt modernista pernahajder, ellentétben Kosztolányival.) Az efféle olvasói fejmosásoknál persze mindig rettentően szégyellem magam, egyszersmind az összes kortárs költő helyett is – hát mit mondjak, tényleg rémesek vagyunk. És mielőtt újra meg újra harakirit követnék el, még eszembe villan a valódi, egyetlen hiteles példakép: az univerzális költő.

Tíz évvel ezelőtt történt, hétköznap délidőben. Az Új Ember hetilap szerkesztőségében ültem, az irodalmi rovat szerkesztőjeként, éppen egy filmajánlót írtam. A semmiből betoppant egy alacsony, hetven év körüli ember, ha jól emlékszem, Furmányos Lipót néven mutatkozott be (bár lehet, hogy tévedek); megállt a titkársági szoba közepén, és elkurjantotta magát: „Univerzális költő vagyok, minden létező társadalmi problémát megoldok! Bármilyen témáról van versem!” Aktatáskájából előrántott egy vaskos mappát, és fenyegetően a mellkasához emelte. „Mondjanak egy társadalmi problémát!” Nem csoda, hogy egyszerre öt szerkesztőségi munkatárs nézett rá. Tördelőnk szólalt meg elsőként: „A dohányzás ártalmai?” Furmányos Lipót nem jött zavarba. Tömpe mutatóujját a regiszteres mappa D betűjéhez nyomta, felcsapta az irdatlan papírköteget, és ellentmondást nem tűrően harsogta:

Jaj, nikotin, jaj, a kátrány,

hogyha köhögsz, az biz’ hátrány!

Ujjad büdös, tüdőd lötyög,

a cigi a kanördögöd!

Határozottan ügyes ez a pasas, állapítottam meg magamban. Tíz másodperc alatt elérte, hogy a teljes szerkesztőség leállt, és mindenki csöndben figyelt – ez nekem soha nem sikerült, semmilyen irodalmi témával, még az értekezleteken sem. Most az összes kollégám némán itta magába az időszerű, társadalmi téttel bíró poézist. Lipót pillanatnyi megingás nélkül abszolválta művének előadását, és röpke két perc alatt eljutott a záró bravúrig:

A slukkolás nagyon káros,

lehetsz te még gégerákos!

 

A szerkesztőségi munkatársak maguk alá csöpögtek a gyönyörűségtől. Valaki könnyelműen azt mondta: „Migráció?” Láttam, hogy Lipót ujja a regiszter M betűjéhez csusszan – és akkor kimenekültem a teremből.

Zsille Gábor