Bámulatos az ember. Nincs mi az embernél csodálatosb…

Múlt héten arról írtam, mi minden akadályoz meg abban, hogy nekilássak a regényírásnak.

Azt hiszik, jobb lett valami?

Fenét.

Szinte szégyellem bevallani, mi történt – de önterápiás céllal mégiscsak megteszem.

Fiam, mint minden rendes hatéves, nagy dinoszaurusz-rajongó. Ismerjük a kis karikatúrát, hogy mikor tud az ember a legtöbbet a dinókról? Igen, arra gondolok.

Én, mint lelkes apa, támogatom őt mindenben.

Például dinós könyveket veszek neki, felolvasok róluk sok érdekességet, amit szivacsként szív magába, dinósat játszunk, hol vadászok vagyunk, hol meg dinók, sőt még a Jurassic Parkba is belenéztünk, persze csak a sejtelmes részekig, nem a véresekig.

Aztán belenéztünk a Jurassic Worldbe: kedvenc jelenetünk, amikor a Mosasaurus kiugrik a vízből, és egyetlen harapással letépi a víz fölé lógatott cápát, felfüggesztésestül. Ezt megtekintettük és megszakértettük kábé négyezerszer.

Egyszer csak eszembe jutott, vajon nincs-e valami játék ezzel kapcsolatban.

Rövid keresgélés után találtam egy stratégiai, építkezős játékot.

Azonnal a rabja lettem, fiam néha csodálkozva nézi, mennyire odavagyok. Tulajdonképpen kitépem a kezéből, de csak azért, hogy elrendezzem, amit elrontott. Elköltötte a pénzt, nem jól fuzionálta a különböző fajokat, és mivel az apja vagyok, nem akarom, hogy szomorú legyen, ha nem ér el látványos sikereket, ezért segítek, ahol tudok.

Látom, nem jól csinálja az arénaküzdelmet sem. Gyöngéden elveszem tőle, megmutatom, hogy kell. Négy óra múlva visszaadom, addig ő játszott néhány dinósat a szőnyegen, egyedül.

(Mielőtt bárki rossz apát kiáltana, remélem, természetes: karikírozom a jelenetet. – Ezt mostanában ki kell írni. Régen minden jobb volt?)

Már a 16. szinten járunk, hála az ügyességemnek: úgy is mondhatnám Kőműves Kelemennel, hogy amit ő este elront, azt én reggelre helyrehozom. És bizony van mit javítani, s ha már itt vagyok, hopp, tovább is lépek egy szintet, mert onnan már nem tudja elrontani. Hogy órákba telik? Annyi baj legyen. Egy apa mindenre képes a gyermekéért. Etetem a dinókat, építkezem, fejlesztek, arénába küldöm az állataimat, utánaolvasok ennek-annak fórumokon, játékleírásban. Boldog órákat élek, vagyis feláldozom magam a gyereknevelés oltárán, mit tegyek, ilyen apa vagyok én!

Igen ám, de néhány nappal ezelőtt nagy baj történt: a tablettel, amin játszottunk, és amelyiken dőrén nem regisztráltam, hogy a 16. szintre más gépről is be tudjak lépni, szóval a tablettel történt valami, mert folyton lekapcsolódik a játékszerverről. Bosszantó. Fiamat sajnos egyáltalán nem érdekli, de én kötelességemnek érzem, hogy idegesítsen.

Ezért aztán tegnap este letöltöttem a játékot egy régi telefonra, azzal a céllal, hogy ezúttal regisztrálok, és bárhonnan elérem majd a már meghódított szinteket. Na és akkor mi van, ha elölről kell kezdeni?, némítottam el magamban az aljas kisördögöt, aki azt suttogta, hogy csak magamért csinálom. Most már rutinos vagyok, mindent tudok, órák alatt megleszek azzal, hogy belépő szintről feljussak a 16. szintre. És különben is csak a gyerek kedvéért teszem, hátha reggel nem is veszi észre, hogy elölről kellett kezdenünk a játékot! De ha észreveszi, akkor se sírjon szegény, hiszen szinte ott hagyom abba, ahol azelőtt félbemaradt.

A kanapén virradt rám a hajnal – ha ez nem képzavar –, büszkén jelentem: megvan a 16. szint. Frissen felkelt fiamnak elhaló tekintettel, mint egy maratont futó harcos elújságolom, hogy megcsináltam. Örül. Büszke vagyok magamra, ez igen, mintaapa! Nem volt könnyű, de megcsináltuk. Micsoda? Hogy élveztem? Dehogyis. Csak a gyerekért tettem.

Nade miután elmegy oviba, azért felnyomom a 17. szintre, örüljön, amikor hazajön, hogy milyen jót haladtunk.

Nagy Koppány Zsolt